Napló kontemplál

Geord Friedrich Händel: Julius Caesar, Caro... Bella

Julius Caesar: Andreas Scholl, Kleopátra: Inger Dam-Jensen

Ha már így úrrá lett rajtunk a Jaroussky-mánia meg a kontratenor-őrület, ne feledkezzünk meg Andreas Schollról sem. Megint előkotortam valami kincset.

A fenti Händel-duettet eddig még csak mezzo-szoprán kiszerelésben hallottam, úgy azonban többször is -  elég nagy sláger ez ahhoz. De mint már valahol említettem, mélyen gyökerező problémáim vannak a nadrágszerepekkel - bizonyos kivételektől eltekintve és tökéletesen elismerve ugyan létjogosultságukat -, így a kontratenoros verzió kifejezetten jólesik.  Scholl egyébként is nagyszerű! A hölgy pedig méltó párja. 

Monteverdi: Sì dolce è 'l tormento

Ez a gyönyörű dal pedig méltóképp rekeszti be egy jó időre a kontratenor-kérdéskört nálam.

Az eleven részletek nemcsak a tájleírásokra, hanem az emberi viselkedés és karakter megfigyelésére, ábrázolására is jellemzőek. Legyenek azok - látszólag - apró mozzanatok, háttéresemények elemei vagy akár a főszereplők tulajdonságai. Minden részletnek jelentősége van, semmi sincs véletlenül, mert minden sorsszerű vagy legalábbis metaforikus jelentéssel bír, ha másképp nem is, úgy biztosan, ahogyan a címszereplő tudatában, gondolataiban, megállapításaiban tükröződik.

Ebben a pillanatban az írógép fölé hajló katonák figyelmét felkeltette valami, ami odakinn történt. Az ablak felé fordították a fejüket. Az orvos is követte a tekintetüket.

Foglyokat vagy letartóztatottakat kísértek az állomásra vezető lépcsőn, köztük egy sebesült gimnazistát. Valahol már bekötözték a fejsebét, de átütött a vér a kötésen, és ő tenyerével szétmázolta napbarnította, verítékes arcán.

A két vöröskatona közt haladó gimnazista zárta le a menetet, s nemcsak a szép arcáról sugárzó elszántsággal vonta magára a figyelmet, meg hogy mindenki szánta a zsenge korú lázadót. Ő meg a két kísérője cselekedeteik értelmetlenségével vonzották a pillantásokat. Folyton mást csináltak, mint amit kellett volna.

Pillanatonként leesett a tányérsapka a gimnazista bekötözött fejéről. Ahelyett, hogy levette és kézbe vette volna, minduntalan igazgatta, és igyekeztt minél jobban a fejébe nyomni, a bekötött sebet is izgatva vele, s mindkét vöröskatona készségesen segített neki.

Volt valami jelképes ebben a képtelenségben, amely ellentmondott a józan észnek. S jelentőségteljességének bűvöletében az orvos is szeretett volna kifutni a lépcsőpihenőre, és egy kész, kikívánkozó bölcs mondással abbahagyatni a gimnazistával, amit csinált. Szerette volna odakiáltani a kisfiúnak is, a vagon utasainak is, hogy nem abban van az üdvösség, ha ragaszkodunk a formákhoz, hanem abban, ha megszabadulunk tőlük.

Az orvos elfordította róla a tekintetét. A helyiség közepén ott állt Sztrelnyikov, az imént jött be egyenes, sietős járással.

Hogy lehet az, hogy a bizonytalan ismeretségek tengerében eddig nem akadt rá arra a bizonyosságra, ami ez az ember volt? Hogyhogy nem hozta össze őket az élet? Hogyhogy nem kereszteződött útjuk?

Nem tudni, miért, de rögtön nyilvánvaló volt, hogy ez az ember az akarat tökéletes megnyilvánulása. Annyira az volt, ami lenni akart, hogy rajta és benne sorsszerűen példásnak látszott minden. Arányos alkatú és szép tartású feje, sebes járása, hosszú lába, talán piszkos, de tisztának ható magas csizmája, szürke zubbonya, mely talán gyűrött volt és posztóból készült, de vasaltnak és vászonból valónak hatott.

Így működött a tehetség, a természetes, az erőltetettséget nem ismerő tehetség, amely nyeregben érzi magát a földi lét bármely helyzetében, s ura amannak...

(276-278. oldal)

Legmeghatározóbb élményem eddig a szöveggel: a sok-sok leírás, a rengeteg lírai részlet, a hasonlatok és metaforák hadával megidézett táj, ami mindig a szemlélő tudatán, érzelmein, emlékein szűrődik át. A táj - legyen az a természet vagy az ember építette városi környezet akár - szerves része a történetnek, talán azon keresztül tudjuk meg a legtöbbet, még a szereplőkről is. Mert tárgya és apropója a merengésnek, a szemlélődésnek, gondolatokat és érzéseket szül, megelevenedik, jósol, antropomorfizálódik, aláfest, megerősít. És talán a tájon keresztül érzékeljük a leginkább azt is, ahogy minden változik. Nem véletlenül olyan gyakori társa a tájleírás az utazásnak.

Egész úton ott is maradt a folyosón, a csomagján ülve tette meg az utat Szuhinyicsig.

Régen szétszéledtek a viharfelhők. A perzselő napsugarakkal végigöntött mezőkön, tájról tájra görgött a vonat zakatolása alatt a nem csituló tücsökciripelés.

Az ablaknál álló utasok elállták a világosságot a többiek elől. Kettős, hármas hosszú árnyékuk a padlóra, padokra, közfalakra hullt. Nem fértek el a kocsiban az árnyékok. Kinyomultak az átellenes ablakokon, és ugrándozva szaladtak a túloldali rézsűn, együtt az egész guruló vonat árnyékával.

Körös-körül ricsajoztak, tele torokból énekeltek, káromkodtak, és szenvedélyesen kártyáztak. A megállókban a benti pokoli zajhoz a vonatot rohamozó tömeg zsivaja is hozzájárult. A hangorkán a fülsiketítő tengeri viharral vetekedett. És, akárcsak a tengeren, egyszerre csak értehetetlen csend támadt, ahogy ott álltak. Hallani lehetett már a peronon kopogó szapora lépteket, végig az egész vonat hosszában, a lótásfutást és vitát a poggyászkocsi felől, a kísérők egy-egy távoli szavát, a tyúkok halk kotyogását és a fák susogását az állomásépület kis kertjéből.

Ekkor, mint az útközben kézbesített távirat vagy egy meljuzejevi üdvözlet, beúszott az ablakon egy ismerős, mintegy Jurij Andrejevicsnek címzett illat. Halk méltósággal fedte fel magát valahol a háttérben, és mezei virágnak, virágágynak szokatlan magasságból lépett be.

Az orvos nem mehetett oda az ablakhoz a tolongásban. De ha nem nézett oda, akkor is látta képzeletben azokat a fákat. Nyilván egészen közel voltak, nyugodtan nyújtották fel a vonat tetejéhez ágas-bogas terebélyüket, a vasúti hajcihőtől poros lombjukat, amely sűrű, mint az éjszaka, tele villogó virágzatok apró, viaszos virágocskáival.

Ez folyton megismétlődött egész úton. Mindenütt zajongott a tömeg. Mindenütt virágoztak a hársfák. 

Ennek az illatnak a mindenütt jelenvaló lehelete mintegy előtte járt az észak felé tartó vonatnak, mintha a kereszteződéseket, bakterházakat, feltételes megállóhelyeket bejáró hír volna, amelyet mindenütt ott találnak az utasok, továbbterjedve és megerősítve.

(174-175. oldal)

fordította: Pór Judit

Ma délelőtti elkeseredésemben - a tizenkettedik orrszarvú és a negyvennyolcadik sivatagos túlélés után, helyett - a Mezzora kapcsoltam, és valamire nagyon ráérezhettem, mert pont akkor kezdődött Puccini Edgarja. Részeleteket hallottam már korábban is ebből az operából, de egyben még soha az egészet. Annyira nem is hajtott volna tán a kíváncsiság soha, hogy magam menjek utána, de most lám épp az orrom elé került, hát akkor nosza: nézzük meg! 

Nem csodálom a feledés homályát. Nyomokban hasonlít Puccinire a zene, de azért hasonlít, néhol kifejezetten szép. A  sokkal nagyobb baj a történet meg a libretto,  a "forgatókönyv". Rém zavaros és szájbarágós, meg még nevetséges és patetikus is helyenként. Túl sok minden történik, és túlságosan harsány minden. Talán az rá a legjobb szó, hogy zaklatott. Annyira furcsa és kusza, hogy időnként elbizonytalanodtam: tényleg az első felvonástól játsszák-e a darabot, folyton az volt az érzésem, hogy egy sor dolgot nem tudok, amit pedig kellene... hogy kerülnek elő és micsoda emberek, kik ezek, mit akarnak, mit és miért csinálnak? Úgy nagyjából persze minden kiderült, de a bonyolultság helyett jobbak lettek volna valami a néző számára is könnyűszerrel érthető, föllelhető, igazi motívumok meg érezhető, tapintható emberi viszonyok. Nem csodálom, hogy Puccini küzdött a komponálással! 

Aztán az se lett volna nagy baj, ha a második felvonásban nem felejtenek el néha feliratozni, mert bár ugyan csak franciául, de azért szívesen követtem volna szorosabban az eseményeket. Egy olyan operánál, amit az ember nem ismer alaposan - és az Edgar esetében erre elég sok esély van, számíthat rá a tévés népség is -, szeretné tudni, mit is énekelnek pontosan az adott dallamra, zenére. Mert hogy ennek van jelentősége. Jó esetben.

A rendezés különösebben nem hatott meg, de hát a darab se nagyon, úgyhogy talán nem is a rendezéssel kellene igazán foglalkozni. Voltak igazi, jó pillanatok, de ezért leginkább az énekeseknek lehetünk hálásak. Akik egyébként szintén nem sziporkáztak olyan nagyon-nagyon, talán José Cura hangja is megfakult más kissé, bár a szerep, a figura jól állt neki. A hölgyeket meg nem is igazán ismerem, mindenesetre számukra sem lehetett valami elképesztő kihívás a karakterformálás. 

Azért nem volt ez olyan rossz, csak épp nem az igazi. Szegény Edgar Gianni Schicci mellet az egyetlen férfi címszereplő Puccininél. A hölgyek több szerencsét hoztak a Maestronak: Manon Lescaut, Tosca, Pillangókisasszony, A Nyugat lánya, Angelica nővér, Turandot... Maradok nőpárti.

Puccini: Edgar (az eredeti, négyfelvonásos változat)

Teatro Regio de Torino, 2008.

vezényel: Yoram David, rendezte: Lorenzo Mariani

Edgar: José Cura, Fidelia: Amarilli Nizza, Tigrana: Julia Gertseva, Frank: Marco Vratogna, Gualtiero: Carlo Cigni

A múlt héten csak novellákat olvasgattam - ez se nagyon jellemző rám -, Maupassant-t. Azt is inkább csak játékból, mint bármi másért, kíváncsi voltam, hogyan bírkóznék, bírkózom meg a francia szöveggel, ez a kiadás nem is született meg másért. A tapasztalataim vegyesek, de inkább jók, mint rosszak, túl vagyok ezen is. A "nyelvészkedést" mindenképpen élveztem, a novellákért is megérte.

Ma pedig belevágtam a Zsivago doktorba , és kezdek egészen ráhangolódni. Az elején valahogy nehezen állt rá az agyam a nyelvére, a stílusára, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elszoktam a fajsúlyosabb dolgoktól. Régi adósság ez, hosszú évek óta készülök elolvasni, de eddig még mindig közbejött valami. Ugyanígy voltam Thomas Mann Doktor Faustusával is, aztán pár évvel ezelőtt egyszercsak fogtam magam, úgy döntöttem, elég volt, itt az idő, és valami eszeveszett, agyzsibbasztó nyári kánikulában, amikor minden épelméjű polgártárs maximum Agatha Christie-re hajlandó fanyalodni, pár nap alatt kivégeztem. Meglátjuk, most mi lesz a Doktor úrral.

Dudley Moore, 1981 (An Audience With Dudley Moore)

Csak mert tényleg vicces. Nem lenne rossz, ha ilyen humorral lehetne nézőket csalogatni a tévé elé.

Biztos a vesztemet érzem, ezért tobzódom ennyire, vagy egyszerűen csak sejtem, hogy kivételes pillanatok ezek: ki tudja, mikor lesz megint ennyi időm "operálni". Mert hogy tegnap megnéztem egy egész Nabuccot, aztán meg még vagy ezerszer a kedvenc részeimet belőle, utána jött a best of Boccanegra, a végére meg még egy kis glyndebourne-i  Macbeth is. Úgy látszik, nagyon hangulatba jöttem, ami a baritonokat illeti.

A fő ok ugyanis, amiért muszáj volt Nabuccot néznem: Renato Bruson. Igazi élmény látni és hallgatni őt. Mindig! Csodaszép hangja van, érzékeny rezdülései, és valami elképesztő elegancia árad a lényéből. A Nabuccoban is szuper. Egyébként Gena Dimitrova is nagy élmény, hihetetlen, amit végigcsinál, és milyen szépen! Egyedül  Bruno Beccaria kóvályog kicsit furcsán a színpadon, körülbelül mint alien a cowboyok között. Ráadásul a jelmeze is kicsit ufós, de ezzel sincs nagy baj: nem nagy szerep, nem sok vizet zavar, és különben is mindig kicsit finnyásabb vagyok a kelleténél.

Ja! És Riccardo Muti! Ezzel az előadással lépett a Scala trónjára, és maradt is ott aztán majd húsz teljes évig. Verdi-specialista. Mozgásművész karmestrbe oltva. Senki haja olyan szépen nem lobog vezénylés közben, mint az övé, egyébként.  Felettébb artisztikus az is. 

A Macbeth-ből egyelőre csak a gyilkolászás érdekelt: teszteltem, érdemes-e egyáltalán elémélyedni benne. Érdemes. Majd ha legközelebb megint úgy állnak a csillagok, hogy jut rá elegendő idő.

Verdi: Nabucco

Teatro alla Scala, Milánó, 1987.

közreműködik: a Milánói Scala Ének- és Zenekara, vezényel: Riccardo Muti 

Nabucco, Babilon királya - Renato Bruson
Abigél, Nabucco lánya - Gena Dimitrova
Zakariás, Jeruzsálem főpapja - Paata Burchuladze
Izmael, a jeruzsálemi király unokaöccse - Bruno Beccaria
Fenena, Nabucco lánya - Raquel Pierotti

Georg Friedrich Händel: Agrippina, Con Saggio Tuo Consiglio

Ha már a férfias báj és hangfajok kérdésénél tartunk, az extremitásokat se feledjük! Újabb szép darab Jaroussky úrtól. A paróka nem különben. 

A minap érdeklődőtt tőlem kedves barátném, hogy vajon miért nincsenek jó pasik az operaénekesek között, ezen ő már annyit gondolkodott. A kérdés remek, mondhatni: húsbavágó, talán nem is olyan egyszerű, ráadásul vannak. Megnyugtatására közös erővel fedeztük és térképeztük föl alaposan a következő blogot, melyhez hasonló jó szórakozást mindenkinek ezúton is kívánok. Csupa bariton, leginkább izompólóban vagy még inkább anélkül. A választék eléképesztő.

De hogy is van ez?

Ugye legfőképp a tenorokat sztárolják, őket ismeri a nagyközönség, ők az operavilág ikonjai, elsőszámú reprezentánsai. Belőlük meg nagyon kevés van, így aztán statisztikailag nehéz.  Hogy valaki tenor hanggal - ráadásul kivételes tenor hanggal - szülessen és még jó pasinak is, háááát... elég kis eséllyel bír. (Bár történt már ilyen, nem tagadjuk.)

Ezzel szemben a baritonokat meg a basszusokat körülbelül a kutya sem ismeri az operarajongókon kívül, vagy csak kevesüket. Ráadásul az ő hangjuk viszonylag későn a legtündökletesebb, nem huszonévesen, szerepkörük sem a hősszerelmesé: unalmas, öregedő férjekért, féltékenykedő lúzerekért meg nem szoktunk epekedni. Persze vannak kivételek. Az ördögi gonoszok, a szívtelen szívrablók, a zavart lelkü különcök mindig is számíthattak a nők csodálatára, nincs ez másképp a zenés színház környékén sem.

Elvileg is érdekes ez a kérdés, mert hogy az igazán férfias hang ugyanakkor meg éppen a baritonoké (és a basszusoké), a tenorok: kivételek. Szinte természet fölöttiek. Hiszen épp attól (is) különlegesek és hősök, hogy a hangjuk nem átlagos. Valahogy nem igazán emberiek. Így aztán különösen nem azok a főképp a hangjukért imádott, igazán tenor tenorok. Pláne a líraiak. A macsó Cura vagy a rajongott Domingo például egyáltalán nem ez a kategória, mindketten a baritonokhoz állnak közel hangszínben, férfiasabbak is az átlagnál, plusz meglehetősen drámaiak. Talán ezért lehetnek a nők imádatának elsőszámú tárgyai. A legfinnyásabb operamániások viszont fanyalognak, és csak legyintenek, ha róluk van szó: nem kivételes hang az övék, nem áll el a hallgató lélegzete pusztán attól, ha kinyitják a szájukat.      

(Van itt persze egy másik kérdés is ezzel szoros összefüggésben: mennyire a puszta énekhang és mennyire a karizmatikus személyiség, a színészi játék - ne adj Isten a rendezői koncepció - kell álljon egy-egy operaelőadás középpontjában. De ez messzire vezet és tényleg nem értek hozzá. Nem mintha az eddigiekhez értenék, de beszélni kiválóan tudok bármiről.)

Velük szemben a par excellence tenor minden, csak nem férfias a hangjával - más kérdés, hogy esetleg a kinézetével sem -,  ezért aztán szóba se jönnek jó pasiként. Semmiféle szempontból. A jó pasi kategóriája nagyon is földi, materiális kategória, nem pedig valami éteri, angyali, megfoghatatlan ködpára. Az legfeljebb plátói rajongás tárgya lehet, aminek persze megvan a maga helye.  Az egyik az ideál, a másik annak földi mása... vagy valami hasonló. Ez a dolgok elvi megalapozása. Aztán persze lehet, hogy egyáltalán nincs igazam.

És mindemellett még ott a gyakorlat is: a kövér tenor meg a kövér szoprán sztereotípiája. Nyilván van ennek alapja, noha messze nem eszik már olyan forrón azt a kását. De egészen biztos az is, hogy az operában mindig a hang lesz az elsődleges. Nem a színészi képességek, nem a szépség vagy trendi testalkat, még az sem, mennyire szimpatikus, hiteles egy figura vagy mennyire nem az. A hang a teremtő erő,  és egy Pavarotti-kaliberűt soha nem fognak mellőzni azért, ahogyan a "gazdája" kinéz. (Más kérdés, mit engedhet meg magának egy tenor, mert hogy állandó és masszív hiány van belőlük, míg pl. szopránokkal akár Dunát is lehetne rekeszteni, ha nem is tényleg konkrétan...)

Szemelgető. Köztük néhány exceptionally handsome.

Rafal Olbinski

Már egy ideje barátkozom Verdi mester eme sajna elég ritkán játszott és kevéssé ismert operájával, bizonyos részleteit, a kedvenceimet többször is láttam, hallottam, de ma megnéztem egyben: elejétől a végéig. Nem mintha ez most fordult volna elő először. Sok-sok évvel ezelőtt, még operabérletes korszakunk hajnalán, láttam az Erkelben a darabot, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, de ennél többre nem nagyon. Aztán anyu beszerezte a most a birtokunkban lévő DVD-t, rögvest bele is vetette magát, aminek ugyan én is fültanúja voltam, de szinte csak a háttérből, annyira lefoglalt éppen valami más. A szemeimet legalábbis. Részben az agyamat. Gondolom, nem emlékszem pontosan... A fő, hogy ez a mostani tehát az elémélyült ismeretség igazi kezdete.

Már rögtön az első ütemek, a bevezető zene teljesen megbabonáz, úgyhogy nem nagy erőfeszítés a dolog mélyére ásni, olyan szép, finom zene az. Húz magával. Egyébként is él bennem valami elfogultság a bariton-központú operák iránt, a bánat tudja miért. Vessünk véget a tenorok rémuralmának! 

Kutakodtam is, naná. Hogy okos legyek. Vagy legalább annak látszak.

[dailymotion id=k15q5PA3sdibDaNwh8&related=1]

Mozart: Zaide, Tiger! Wetze nur die Klauen - Patricia Petibon

Tavaly novemberben - vagy októberben - Patricia Petibonnak új lemeze jelent meg. Az előzőekkel sem rendelkezem sajna, pedig nagyon szeretem a hangját, a hozzáállását, a stílusát, a humorát... (Pénz kérdése az ügy, ha rajtam múlna, teljes boltok árukészlete landolna a szobámban.) És nemcsak tehetséges, hanem még szép is, mégsem irigykedem egy csöppet sem. Hihetetlen nőszemély! Kedvelem nagyon.

A Zaide nevezetű operát egyáltalán nem ismerem, de ez az ária tetszik. Nagyon szenvedélyes, szinte annyira, hogy nem is jellemző Mozartra. A vehemencia viszont, amivel Petibon kisasszony minezt elővezeti, nagyonis. És még mondják egyesek, hogy a klasszikus zene unalmas.

Mindenesetre most már roppant kiváncsi vagyok, miről is szól ez az opera, milyen körülmények között született, mi fán terem Zaide. Megyek is kicsit turkálni.  

De előtte még a videóim közé rögvest fölvettem egy Éj királynője-klipet is erről a lemezről.

Berda József: Húsleves dícsérete

Ragyogj szemem, csordulj ki nyálam az örömtől: 
az ízletes húslevest tálalják, íme, eléd. 
Nézd csak, mily aranysárgán csillog, mily 
orrcsiklandó szaga van! S az íze! A mennyei íz! 
Abban van aztán a lélek! Ez kell neked igazán! – 
Érzed-e, mondd, a velős csont, az illatos-ízes 
zöldség, s a még fűszeresebb gyömbér testet-lelket 
gyógyító erejét? – Csak ezért érdemes élni még, hidd el, 
csak így tudsz nemesebb dolgokra figyelni, különben 
kedve-vesztett fogatlan kutya vagy, ki mindenkit 
mérgesen megugat s a legszebb sonkafalatra sem kíváncsi.

Ha már versek...

Nem szoktam mostanában verseket olvasgatni, nagy hiba. Talán mert más tempó kell hozzájuk, mint egy regényhez vagy bármilyen prózához. Egy-egy vers és hosszú-hosszú szünetek, mert emészteni kell. Ehhez meg hangulat is kell, idő is, különleges körülmények is.

Valamiért ma mégis úgy alakult, hogy elolvastam néhány szöveget József Attilától, melyeket persze már régről ismerek, mégis, megint megdöbbentőek voltak.

(Indiában, hol éjjel a vadak...)

Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"

Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.

S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.

Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.

1934-1935 [?]

Tegnap este kutakodtam még egy kicsit, nem is hiába.

David Gilmour sokkal kellemesebb meglepetés, mint amilyen a Vámosi-féle, alább idézett emlék. Ízlésem szerint való. Gyorsan meg is hallgattam egymás után vagy háromszor.

Egészen jól megleszek februárban, érzem.  Majdnem tavasz.

Ha már crossover, legyen kövér!

Évekig éltem tévedésben. Nem tudom szebben mondani, és hát ez is az igazság, teljes szívemből utáltam Bizet az A gyöngyhalászok című, kevésbé ismert operájának nagyon is jól ismert tenoráriáját (Je crois entendre encore), illetve csak hittem én, hogy azt.

Megboldogult gyermekkoromban ugyanis unásig lehetet hallani Vámosi János - most már tudom, autentikusnak csöppet sem nevezhető-  slágerét: az A gyöngyhalászt, ráadásul nagymamám sűrű sóhajtozásai közepette, hogy az milyen szép és szomorú. (Jegyezzük meg, hogy nagymamám mindent szeretett ami szép, és pláne mindent, ami szomorú, hogy apukám szavajárását idézzem, mindent, ami a keserűség újabb diadala... és még csak nem is az anyósa volt, hanem az anyja!) Engem meg direkt bosszantott az a tömény szenvedés és butaság, ami áradt a dalból, ráadásul nem is igazán értettem, mit akarnak tőlem vele. 

Íme a szövegezet:

Vámosi János : A gyöngyhalász

A tenger felett, bíborban úszik a fény,
Tűzcsókkal várja a holdas éjszakát.
A szívem remeg, lágy szellő hozza felém
A gyöngyhalászok szomorú sóhaját.

A gyöngy, a drága gyöngy
Ott fekszik lenn a tengeren.
Leszáll a gyöngyhalász
És vége már, ha nem vigyáz
Egy gyöngyszem ott a lét,
Így küzdi át az életét.
Nincs sírkereszt, csak néma gyász,
Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.

Egy gyöngyszem ott a lét,...
...Ha örökre elmerül a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.
A gyöngy, a gyöngyhalász.

A "tűzcsók" meg a "holdas éjszaka" mint háttér még oké, ha kissé giccses is, lehet vele valamit kezdeni: ott ülnek a szélben a gyöngyhalászok és belesóhajtoznak. De aztán hogy ez valami kenyérkereseti, megélhetési dalocska lenne vagy mi a bánat, szolidaritásból született nóta vagy mi, netán munkavédelmi szösszenet, esetleg a zsarnok kapzsisággal szembeni protestsong..., föl nem foghattam. És vajon hogy illeszkedhet mindez az operába? Mivel egyáltalán semmiféle elképzelésem nem volt magáról a darabról, soha semmit nem hallottam róla, tulajdonképpen nem is érdekelt. Már csak azért sem, mert ha egy akármilyen librettó képes arra a nyilvánvaló ostobaságra, hogy sírkereszteket hiányol a kereszténynek véletlenül se gyakran nevezhető gyöngyhalászok nem létező sírjáról, az megérdemli, hogy negligáljam.

Aztán jött a meglepetés. Már nem pontosan emlékszem, hogy történt, valószínűleg volt egyszer egy elég jó tenor, akitől hallottam az eredeti áriát, és aki eléggé fölpiszkált ahhoz, hogy alaposabban a dolgok mélyére nézzek. 

A librettóból:

NADÍR
Felkavar hangja újra, meghat, elbűvöl engem,
őrült a vágy, amely perzselve éled bennem.
Ó jaj, bárhova nézek én, előttem áll,
hol hívogatva int, hol a távolba száll...
Nem, nem! Megöl a kín, önvádam tüze lobban,
nem tudja Zurga még, hogy álnok, hazug voltam.
Megszegtem esküszóm, mert látni vágyva őt,
folyton utána jártam,
követtem, bárhol járt,
eltakart éjsötét
s minden erőm elszállt,
mikor szép énekét
könnyű szél hozta lágyan...
E dallam csendül, érzem,
a pálmalombon át,
így búgja csöndes éjben
vadgalamb a bánatát...
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás - de szép volt!
Csillagfényes éjszakában
olykor varázsa visszatér,
félrelebben fátyla lágyan,
hogyha kél a parti szél...
Ó éj, ó bűvös égbolt,
csodálatos varázs,
tündéri, édes arcvonás,
égi látomás - de szép volt!
Bűbájos látomás,
ne szállj, ne szállj tovább!

Nyilván ez sem Ady Endre, nem is vártam hasonlót, meg aztán a fordításban sem lehet teljesen biztos az ember, de ami a lényeg: ennek a szövegnek semmi köze szegény Vámosi Jánoshoz. Ez egy boldog, nosztalgikus révületben született, szinte buja vallomás. Hol vannak itt halálraítélt gyöngymunkások? Ez az ária egy csodálatos lányról szól, egy fájdalmasan szép emlékről, amitől soha nem szabadulhat a férfiember, nem pedig a gyöngyhalászati lét egzisztenciális problémáiról... Micsoda megkönnyebbülés! Akár szerethetem is. 

Azóta persze már túlvagyok a Vámosi-féle Onedin-járaton meg más hasonlókon - a Jóisten nyugosztalja őket! -, úgyhogy tudom, mekkora hiba volt a régi, gyerekkori nóta alapján ítélni.

Na de azért gyorsan szögezzük le:  ez tipikusan NEM az a crossover, amit díjaznék.

Miniatúra az Akbarnamából

Mit is mondjak róla elsőre... Nagyon el lehet veszni a szövegben, olvastatja, valósággal zabáltatja magát. Élvezetes minden sora. Ugyanakkor ha arról kellene beszélnem, miről is szól, zavarban lennék. Nyilvánvalóan szól a nőkről, a szerelem mágiájáról, a személyiség szuverenitásról meg a történelemről és a civilizációról. A barátságról, a hatalomról meg a halálról is. Csupa közhelyes dologról, olyasmiről, amiről mindig szól a művészet meg az irodalom.

Amitől ez a regény igazán különleges lehet, az a híd: kelet és nyugat, az indiai Síkrí, a nagy Akbar birodalma; illetve Firenze, a Medici-család székhelye között. A híd pedig maga a mese, a legenda. Valaki elkezd egy történetet, ami időn és kontinenseken ível át, s ami aztán más történetekkel, mások történeteivel fonódik össze, előképekkel, misztikus és hihetetlen mesékkel meg  "történelmi tényekkel"  is, melyek aztán hol igazolják, hol megkérdőjelezik egymást. És persze próbáljuk ezt az egészet megfejteni - a történet nagymogulja, és mi, olvasók is -, kideríteni, mit higgyünk, mit ne, miközben meg tudjuk azt is, hogy minden ember egyenlő a történeteivel, a maga "legendájával", hogy létünk, személyiségünk nem is más, mint egy halom mese. És nincs ez nagyon másképp a különféle dinasztiák, a civilizáció, a(z általunk ismert) világ "hiteles" történetével sem.

Ennél persze sokkal többről van szó, számos réteg és cizella szórakoztat olvasás közben, nem olyan könyv ez, ami két bekezdéssel elintézhető.

Piero di Cosimo: Simonetta Vespucci

Sok módja van annak, ahogyan ez a szöveg szól az időről, a halálról, a hatalomról és pláne a szerelemről. Az érzékenyebb szívűek jobb, ha nem olvasnak tovább, mert a bülbülszavú India után most a vaskosabb Firenze következik.

Aznap éjszaka lett első ízben szerelmes Agostino Vespucci, és megértette, hogy az imádat is utazás, és akármennyire eltökélte, hogy nem hagyja el szülővárosát, széllelbélelt barátaihoz hasonlóan arra ítéltetett, hogy végigmenjen olyan utakon, amelyeket nem ismer, a szív ösvényein, amelyek arra kényszerítik, hogy veszedelmes helyekre lépjen be, hogy démonokkal meg sárkányokkal nézzen szembe, és megkockáztassa, hogy nemcsak az életét, hanem a lelkét is elveszíti. Egy hanyagul nyitva felejtett ajtón át megpillantotta a magányszentélyében ülő Fiorentinát, aki a város legkíválóbb férfiúinak körében egy aranyozott székben pihent, és lustán hagyta, hogy pártfogója, Francesco del Nero csókolgassa a bal mellét, miközben egy kis, szőrös, fehér öleb nyalogatta a jobb mellbimbóját, és Agónak máris vége volt, azonnal tudta, hogy ez az egyetlen neki való nő. Francesco del Nero rokonságban állt il Machiával, talán ezért is hívták meg őket, de abban a pillanatban Agót ez nem érdekelte, kész volt ott helyben megfojtani a disznót, igen, és a kurva ölebet is. Fiorentina meghódításához sok ilyen versenytársat kell legyőznie, igen, és előbb a szerencséjét is meg kellene csinálnia, s ahogy a jövője felé vezető út szőnyegként kitekeredett előtte, érezte, hogy a gondtalan ifjúság megszökik tőle. Helyébe új elszánás lépett, oly éles és kidolgozott, akár egy toledói penge.

- Az enyém lesz - mondta il Machiának, ami barátját mulattatta.

- Aznap hív az ágyába téged Alessandra Fiorentina - felelte -, amikor engem pápának választanak. Nézd meg magad. Te nem olyan ember vagy, akibe a szép nők beleszeretnek. Olyan ember vagy, aki szolgálatokat tesz nekik, és akibe a lábukat törlik.

- Menj a pokolba! - tört ki Ago. - Az a te átkod, hogy kurvára tisztán látod a világot, méghozzá szemernyi jóindulat nélkül, aztán a felismeréseidet nem tudod megtartani magadnak, csak kibuknak belőled, és fittyet hánysz az emberek érzéseire. Menj csak, és elégíts ki egy kórságos kecskét!

Il Machia felvonta denevérszárnyú szemöldökét, mintha elismerné, hogy túl messzire ment, és két oldalról arcon csókolta barátját.

- Bocsáss meg - szólt bűnbánó hangon. - Igazad van. Egy huszonnyolc éves fiatalember, aki nem különösebben magas, aki máris kopaszodik, akinek a teste egy sor puha párnából áll, amelyeket egy nekik túl kicsi dobozba préseltek, aki a malac verseken kívül nem emlékszik más költeményre, és akinek a beszéde köztudottan trágár... ez éppen az a fickó, akinek Alessandra királynő szétrakja a lábát.

Ago boldogtalanul csóválta a fejét.

- Elárulom neked, mekkora fasz vagyok - mondta. - Én nemcsak a testét akarom. Hanem a kurva szívét is.

(166-168. oldal)

Salman Rushdie regényét olvasom, az A firenzei varázslónő címűt.  Amikor pár évvel ezelőtt sorban jelentek meg magyarul a regényei, egyik sem került a kezembe, mert épp volt más dolgom. Örültem, ha annak a végére érek, amit muszáj. Ez meg friss hús, úgyhogy logikusnak tűnt, hogy ha már úgyis szeretnék tőle olvasni valamit, akkor erre érdemes lecsapni.

Olyan, mint amire számítottam: tele mesével, legendákkal, filozófiával, színekkel, fülledtséggel, fűszerekkel, erotikával... ugyanakkor erőszakkal, szinte kegyetlen földhözragadtsággal és vulgaritással is. A reneszánsz kori Firenze és India mint helyszínek minden lehetőséget meg is adnak erre. Ráadásul ezek a mesék több szálon tekergőznek, mégis össze-összefutnak, összetartoznak - vagyis inkább egy nagy mese több szála gabalyodik egymásba -, egészen belekábul az ember, amikor olvassa. Hogy aztán a végén mi sül ki belőle, egyelőre még nem látom.

Ami viszont biztos: a könyv kiállítása nagyon szép. Öröm kézbe venni.

Dzsódhára nehezteltek a nővérei, a feleségtársak. Hogyan választhatja a hatalmas uralkodó egy olyan nő társaságát, aki nem létezik? Legalább amikor a nagymogul távol van, akkor Dzsódhának sem kellene jelen lennie; neki nem lenne dolga, hogy a valóságosan létezőkkel lebzseljen. El kéne tűnnie, mint a jelenésnek, ami valójában, be kellene csusszannia egy tükörbe vagy árnyékba, és ott maradnia. Hogy nem teszi, következtettek az élő királynék, az olyan neveletlenség, amilyenre az embernek számítania kell egy képzeletbeli lénytől. Hogyan cseperedhetett volna úgy föl, hogy megismerje az illemet, amikor egyáltalán nem cseperedett föl? Tudatlan kitaláció, és megérdemli, hogy semmibe vegyék.

A nagymogul rakta össze, füstölögtek, méghozzá úgy, hogy mindannyiuktól lopott hozzá tulajdonságokat. A nagymogul azt mondja, ő dzsódhpuri herceg lánya. De nem az! Az egy másik királyné, és nem a lánya a hercegnek, hanem a húga. A nagymogul abban is hitt, hogy kitalált kedvese az anyja elsőszülött fiának, régen várt elsőszülött fiának, aki egy szent áldásának köszönhetően fogant, ama szentének, akinek hegyi kunyhója mellett a diadalváros épült. De Dzsódhá nem lehetett Szalím herceg anyja, mivel Szalím herceg igazi anyja, Hírá Kunvári rádzskumárí, akit Mariam-uz Zamání néven ismertek, az améri Bhármal rádzsa lánya volt, a Kaccshváhá család tagja, és ezt ő szomorúan el is mondta mindenkinek, aki meghallgatta. Tehát: a képzeletbeli királyné határtalan szépsége az egyik hitvestől eredt, hindu vallása egy másiktól, mérhetetlen vagyona pedig egy harmadiktól. A vérmérsékletét azonban Akbar teremtette meg. Egyetlen igazi asszony sem ilyen, ennyire tökéletesen figyelmes, ennyire igénytelen, ennyire végtelenül szolgálatkész. Ő maga a lehetetlen, a tökély fantáziaképe. Féltek tőle, mert tudták, hogy lehetetlen lévén ellenállhatatlan, és hogy az uralkodó ezért szereti őt a legjobban. Gyűlölték, mert ellopta a történetüket. Ha meg tudták volna ölni, megölik, de amíg a nagymogul rá nem un, vagy maga meg nem hal, addig Dzsódhá halhatatlan. A nagymogul halála nem volt elképzelhetetlen, de a királynék egyelőre nem képzelték el. Egyelőre némán viselték fájdalmukat. "A nagymogul megőrült" - morogták magukban, de józanul tartózkodtak attól, hogy ki is ejtsék e szavakat. És amikor az uralkodó embereket gyilkolászva vágtatott valahol, magára hagyták a képzeletbeli hitvest. Sosem mondták ki a nevét. Dzsódhá, Dzsódhbáí. Egyedül bolyongott a palotában. Magányos árny volt, akit áttört kőfalak mögött pillantottak meg. Szövet volt, amelyet a szellő lebbent fel. Éjszakánként a Páncs Mahal kis kupolája alatt állt, onnan leste a láthatáron az uralkodót, aki őt valóságossá tette. Az uralkodót, aki hazatér a háborúkból.

(50-51. oldal)

Fordította: Greskovits Endre

Ma van Verdi halálának évfordulója. Nem jutott volna eszembe - nem tartok számon évszámokat, évfordulókat -, ha föl nem hívja rá valaki a figyelmemet, ráadásul egészen véletlenül. De ha már tudom, nem megyek el mellette szó nélkül.

Szerintem sokan nem tudják, milyen zseniális figura volt. Könnyű látni Wagnerben a géniuszt, gondolom én, mert furcsa volt, elviselhetetlen és gőgös, így aztán azok is elismerik, akik nem szeretik, vagy még csak különösebben nem is ismerik. Csodálom, tisztelem Wagner zenéjét és félelmetes tehetségét, lenyűgöz, amit alkotott, de sosem tölt el azzal a melegséggel és szeretettel, mint amit Verdi hallgatása közben érzek. Talán azért, mert Verdit jóval korábban ismertem meg, nálunk otthon ő, az olaszok, a belcantó volt a sláger gyerekkoromban. Anyai ágon. A gyerekkori ízek meg tudjuk, milyenek.

Ha mégse lenne olyan fontos a gyerekkor meg az itáliai ízek, még akkoris ott a Requiem, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy (minimum) hálás legyek a Mesternek. Tudom, hogy szirupos, de valóban úgy gondolom, hogy minden benne van, amiért érdemes embernek lenni.

Boito a következőket írta Verdi haláláról:

Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.

Értelem és érzelem - Willoughby tincset vág Marianne hajából

Mikor Pesten a Caruso,
A szívnyúzó amoroso
Énekelt,
Lipótváros lánya, nője
Mind szívgörcsöt kapott tőle,
Rémeset.

A férfiak persze szidták
A pocakos tenoristát,
Aki csak
Azzal hat, hogy magas Céket
Jól kibúgat, jól kibéget,
Jól kiad.

De fordul a sors kereke,
Tenorista is bereked
És befagy;
Megszökött ma felesége, -
Ó irgalom magas Céje
El ne hagyj!

Már ezután van reményem,
Hogy nemcsak borbélylegényben
Hisz a nő,
S bár a műfajom csak líra,
Akad nékem is egy igaz
Szerető!

1908.

Némi tudományos magyarázat a fenti szívgörcsökre, melyek a pocak ellenére is taroltak, mint a vírus.

A bel canto és a magas "C"

A magas "C" fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódik a legnagyobb bel canto-tenoristák nevével. A magas férfihangot már a kasztráltak korában, a 17. és 18. században is ünnepelték. A 19. században a kasztráltak szerepkörét egyfelől a primadonnák, másfelől a tenorok vették át. A tenorhang a természet különleges ajándéka. Különlegessége abban áll, hogy a kényelmetlen és természetellenes hangfekvésben a hang sugárzó erővel és színnel, hősies pátosszal szólal meg. A jó tenorhang ritka, mint a fehér holló. Tíz kiváló basszistára és húsz jó szopránra esik egy igaztán jó tenorhang. Tenoristának születni kell. A belcanto-tenoristának más a hangszíne, mint a Wagner-tenoristának. Utóbbinak nagy kitartásra és harsonaszerű átütő erőre, sőt bizonyos fokig monumentális hangra van szüksége. A belcanto-tenorhangot lágy szépség és természetesség jellemzi. Az enyhe klíma, a Földközi-tenger közelsége, a barátságos táj, a simogató napfény, a langyos levegő és és még számtalan más mediterrán tényező játszik szerepet abban, hogy a tenorista igazi hazája a dél, Itália és Spanyolország.

(700. oldal)

Csak a nőkért van minden, ebből is látszik, mert hogy képesek a rajongásra. Hogy tartanák el a tenorok az operaházakat, kérdem én, ha az a sok nő nem sajnálna pénzt, fáradságot, időt, energiát, hogy áldozhasson bálványa oltárán. A férfiak - ebből a szempontból - megbízhatatlanok.