Napló kontemplál

Ma volt szerencsém végighallgatni Beethoven szimfónáinak több mint felét egyben, holnap jön a második, befejező adag. Nem akármilyen élmény, néha tényleg érdemes a Mezzora tévedni. Claudio Abbado vezényelt, a Berliniek játszottak, nagyon klassz volt. Azért persze a Harmadik és az Ötödik leginkább, de az egész együtt olyan, mint egy hét szanatórium. Kíváncsian várom a holnapot, a Hatodikat és a Kilencediket, a közbülsőket meg még alig-alig ismerem, úgyhogy azokat meg azért.

Eszembe jutnak a régi szép idők, zsenge éveim, amikor Beethoven miatt orroltam Mozartra. Nem mintha pont az én elismerésem hiányozna Mozartnak a zsenialitáshoz, egyszerűen csak kifejezetten untam, hogy folyton Amadeus tálentumát hangoztatják és gyakran épp a nálunk összcsaládilag favorizált Beethovennel szemben. Beethoven is nagy zeneszerező - mondták-, na de Mozart... Micsoda butaság! - gondoltam, és mi sem logikusabb: undorkodjunk Mozartra! Azóta fölnőttem. Nagyjából. Mindenesetre nem bántom Mozartot, sőt. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon megszerettem.

Ciaccona del Paradiso e del Inferno (névtelen szerző)

29ème festival d'Ambronay, 2008. szeptember 18.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megint billentyűzetre kapom Philippe Jaroussky nevét és munkásságát, mert már erősen túlteng, de így hozta a sors.  

Egyrészt napok óta szinte mást sem kutatok és hallgatok a YouTube-on, mint azokat a dalokat, amelyeket Opium c. albumán vezet elő, másrészt valami egészen hihetetlen szerencsétől vezérelve láttam ma délelőtt a Mezzon egy fantasztikus koncertjét, az Icônes du Seicento nevezetűt, melyből a fönti részlet is származik. Szerencsére a YouTube-on majdnem minden fönt van belőle, lehet élvezkedni. Világbajnok az egész úgy, ahogy van.

Lehet, hogy van jobb kontratenor, mint Jaroussky, fogalmam sincs, nem tudom, nem is akarom eldönteni, hasonlóan jók egészen bizonyosan vannak.  Mégsem véletlen, hogy belőle lett akkora sztár, amekkora. A már-már nem is evilági figurája, a kisfiús bája, az eleganciája, az intelligenciája, a szerénysége, hogy szinte belehal abba, amit csinál: pontosan ilyennek képzeljük azt a valakit, akinek ezek a hangok szólnak a torkából. Kontratenorabb tenor szinte elképzelhetetlen nála. Mint egy 17 éves kamasz a maga tisztaságával és naivitásával, aki a szerelmről és az Úr kegyelméről énekel. Mint egy angyal. Vagy egy UFO... kinek micsoda. Bizarr és elbűvölő. Teljességgel fölfoghatatlan, hogy ilyesmi létezik. Kíváncsi vagyok, hogy úgy húsz-harminc év múlva milyen lesz a hatás, milyen lesz őt látni és hallani.

Ráadásul külön élmény Christina Pluhar és zenekara (L'Arpeggiata), mindig az, mert minden egyes porcikájukkal zenélnek, üvölt róluk, hogy imádják, amit csinálnak, hogy jól érzik magukat, hogy tisztelettel és alázattal vannak a mesterségük és egymás iránt. Nagy élmény. Úgyhogy ezért megint Jaroussky.

A YouTube-ról tulajdonítottam a dalocska szövegét. Igaz, csak angolul, de így is érdemes szerintem.

Paradiso:

 

Oh! how good is to be, and to be in Paradise,
where you can live always in fest and laughs,
Being the sight revealed by God
Oh! how good is to be, and to be in Paradise.
 

Inferno:
 

Alas! how horrible is to be, to be in Hell.
Where you live crying and in eternal fire,
without seeing God eternally.
Alas! Alas! How horrible is to be down there in Hell.

Rafal Olbinski: Falstaff

Záray-Vámosi. És aki saját magától kitalálja, melyik film zenéjére szösszentették ezt a darabot - Bradányi Iván írta a szöveget -, az megjutalmazhatja magát egy csokival.

Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, sokáig nem vár rád,
Vigyázz, van egy-két napod,
Ha el nem kapod,
Már megy is tovább…
Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, sokáig nem vár rád,
Vigyázz, nyisd ki a szemed,
Tárd ki a szíved,
Ne engedd tovább…

Egy villanás és azután nincs tovább,
Hív egy távoli álomkép.
Csak menj a gyönyörű úton át,
Mit szíved kíván, csak így lesz tiéd!
Egy kézfogás, egy igazi jó barát
Többet ér minden álomnál.
Egy szív, ha valaki gondol rád,
Mondd, mi kellene más?!

Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, oly könnyen ellopják,
Vigyázz, hogy el ne fusson,
Neked is jusson
Egy nyíló virág.
Vigyázz, ha jön a boldogság,
Vigyázz, örülj, hogy épp itt járt.
Nevess, fütyülj a múltra,
S tiéd lesz újra
Az egész világ!

Megfejtés: Colonel Bogey March

(Híd a Kwai folyón, 1957)

Bírom, ahogy éppen menekülnek a boldogságba vagy pont előle... ki tudja? Értem, hogy fölösleges összefüggést keresni a sláger eredete meg a reá kreált szövegezet között, de azért ilyen asszociációs készséget ritkán tapasztal az ember, ezt bárki beláthatja. Szót érdemel. 

Egy korábbi Kwai folyó-féle földolgozás: itt. És most megyek csokit enni...

Húsvét van, ráérek.

http://kontemplalok.blog.hu/media/image/200904/Hayley Westenra

Sissel (Kyrkjebø)

Megint két crossover előadás. Szerintem az egyik jobb, mint a másik, de nem árulom el, melyik, döntse el mindenki maga!

A YouTube-on látható egy videó Charlotte Church-csel is, tizenhárom évesen próbálkozik ezzel az áriával, de mert szétcsúszik benne hang és kép, inkább hagyom ott, ahol van. Meg aztán a produkció maga sem nyűgöz le, meg kell valljam, bár igaz, ami igaz, tizenhárom évesen - nyilván - a közelében sem jártam annak, amit ez a(z akkor még) kislány produkált. Vannak nézhető-hallgatható igazi operista felvételek is azért, ha valakit éppen az érdekel...

A húsvétra való tekintettel elég sokat néztem tévét, meglepetésemre az m2 kitett magáért, levetítettek egy 1988-as zenés tévészínházas produkciót, Mascagni Parasztbecsületét. Aktuális, húsvéti kórus nélkül szinte nincs is feltámadás. Annak idején, 88-ban is láttam a filmet, úgy emlékeztem, Dörner György egészen kiváló Turiddu, még ha csak tátog is Csák József "szinkronhangjára". Tényleg jó fazon, illik hozzá a szerep, de mindez édeskevés ahhoz, hogy igazán élvezhető műsor kerekedjék ki a dologból. Csalódás volt. Jobbra emlékeztem. Ha már Parasztbecsület, ajánlom inkább a YouTube-ot, José Curát és a (szinte) mindig csodás Waltraud Meiert. Abban a felvételben van spiritusz. Úgy énekelnek, mintha élnének. Szánalmas, de föl is kavar egyszerre az az érzelmi nyomorúság és az a fájdalom, ami árad abból, amit csinálnak. Nem is láttam talán még jobbat, ami ezt a kettőst illeti. A tévészínházas változat viszont - sajna -  kevéssé elégítette ki furcsa kis igényeimet, melyek szerint néha szeretek emberek látni, amint éppen nagyon szenvednek...

A másik tökéletes meglepetés "szörfözés" közben ért ma délelőtt: parabolás adóink között egy újonc, valami lengyel kulturális csatorna, és ráadásul éppen Ponnelle Hamupiőkéjét játszotta Rossinitől. Igazi könnyed, szellemes, üdítő darab és rendezés, többször láttam, mindig szívesen nézem, úgyhogy nagyon megörültem neki. Még jobb napom lett tőle, mint amilyennek az indult. Most már csak a locsolókat éljem túl...

Miután magamba tömtem egy jó adag foszlós kalácsot, meg még csokoládés süteményt is majszoltam habos kávéval, gondolhatnék a lelki rörmökre is a testiek után. Napsugaras, szép húsvétot mindenkinek!

Juan de la Cruz: A Kármel hegyére vezető út

        Vaksötét éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
        biztosan a homályban,
a titkos lépcsőn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcot, ruhát cserélve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
        sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égő láng volt.
        Mutatta fényesebben
a délidőben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
        Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Vőlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!
        Neki őriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre símogattam,
cédruslomb hűsítette lankadatlan.
        Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak őreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
        Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszűnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

(ford. Takács Zsuzsa)

"Viharként tombol már a messzi távol..."

Egészben itt. A lényeg azonban épp ez az első sor.

Senkisem alhat, senkisem alhat….
Szemedre sem jön álom
Hideg szobádban árván
császár leánya,
a csillagokba nézel
remélve, vágyva.
Titkom nem tudja senki meg,
nevem nem mondom senkinek,
nem, nem, csak majd ha ajkam ajkadon,
füledbe súgom ma hajnalon.
S a csókom töri meg az áldott csendet,
amíg ölellek.

Sápadj el holdfény,
távozzál nagy éjjel,
mire a hajnal virrad,
enyém a győzelem.

Ha már a Turandotnál hagytam abba, szétnéztem még egy kicsit, és ugyanott is folytatom.

A Nessun dorma talán a legismertebb, legnépszerűbb ária a világon, úgy vélem, nem kis mértékben Luciano Pavarottinak köszönhetően.  Bárki elismeri, aki valaha is hallotta - és sokan hallották-, milyen ritka szépen és könnyedén énekelte, az utolsó 'vincero' (győzelem) keveseknél ilyen tiszta, zengő és diadalittas. Örül is minden tenor, mint majom a farkának, ha jól vagy közel tökéletesen sikerül. Nem egyszerű dolog ez, egyáltalán nem az.

Mert nehéz ária ez, de szép ária. Kicsit egzotikus és nagyon hősies, még erotika is van benne, ráadásul egy titokzatos tatár herceg szájából szól, aki mindenre kész a szerelemért, már-már a kegyetlenségre is. Szóval van itt kérem minden, ami kell a sikerhez. Énekli is mindenki, aki képes: boldog és boldogtalan.

Most épp Michael Bolton, akiért majdnem minden gimis osztálytársnőm sóhajtozott annak idején, és akit én meg mindig végteleneül sótlannak és unalmasnak találtam. Akkor is, amikor még hosszú haja volt, és kicsit sem kopaszodott. Magyrán szólva nem vagyok elfogult, egy szemernyit sem, és azt kell mondjam így, mindent egybevetve és átgondolva, hogy nem is olyan rossz ez... Crossovernek. Eredeti hangszerelés mellett. Mikrofonnal.

(Létezik Aretha Franklintől is egy amolyan valódi, ízig-vérig átirat. Biztos, hogy ez a legizgalmasabb az összes közül, ami csak létezik, de helyenként még kicsit emésztenem kell, azt hiszem. Aztán lehet, hogy csak az általános értetlenkedésem akadályoz meg a teljes elfogadásban, az a probléma, amit soha nem értettem, hogy ugyanis vajon miért akarják ezt az áriát nők elénekelni. Azon túl, hogy népszerű és nagy kihívás, hisz ez világos. Ugyanakkor viszont annyira de annyira férfiaknak készült darab! Hát nem? Nem vagyok elég egyenjogúsági élharcos, úgy látszik. Pedig ha valami, ez aztán crossover!)

Olyan Turandotot láttam ma, amit már legalább tizenöt éve ismerek, agyonhallgattam bakeliten. A lehető legnagyobb kedvencem volt sokáig, az operák operája. Egy nevezetes, 1983-as bécsi előadásról van szó José Carrerasszal, Marton Évával és Katia Ricciarellivel, Lorin Maazel veszényel. Nem is olyan rossz felvétel ez! Most pedig - miután anyuval közösen megállapítottuk, hogy egyáltalán nem egyszerű igazán jó mozgóképes Turandotot találni -, megkaparintottuk DVD-n is. (Az 1987-es Domingo-Marton - féle Turandot a MET-ből például akut Zeffirelli túltengésben szenved. Megvan videón, mégsem láttam belőle egy percet sem évek óta.)

Már tisztában voltunk ugye a zenei és énekesi színvonallal, Carrerast pedig minden tekintetben figyelemre méltó Kalafnak nyilvánítottuk. A hangja a felvételen teljes fényében ragyog, talán látványnak sem lehet utolsó, gondoltuk, bár színészként talán ritkán nyújt annyit, mint néhányan mások. Marton Éva meg úgyis a lehető legmagasabb szinten Turandot, kétség ehhez nem is férhet, elég ha megjelenik, aztán meg ha még dalra is fakad... Egy szó, mint száz: irány a bolt!

És tényleg. Carreras mintha tatár hercegnek született volna, mutatós és szépen szól a hangja, Marton Éva szinte tökéletes: elképesztő micsoda hang szól belőle. A rendezés is meggyőző, sokszor megérint, meghat, noha azért el tudnék képzelni ennél jóval izgalmasabb megoldásokat is. Hiszen ez egy érdekes, lelkileg is kemény, elgondolkodtató sztori, többet érdemel annál, mint hogy kellően színes jellmezekben, egzotikus(nak tűnő) díszletek között föl és alá sétáltassunk jó sok statisztát, hogy azok kitöltsék a teret, meg elüssük velük az időt. Elég kicsit belegondolni, és rögtön kiedrül: kevés ennél kegyetlenebb opera, ráadásul népszerű opera létezik. Mi lenne, ha igyekeznénk megfejteni? Kicsit még jobban... Nem akarok igazságtalan lenni persze, mert nem unalmas az előadás, az elmúlt huszonöt év sem látszik rajta tulajdonképpen, és ez utóbbi már önmagában is nagy szó.

És hogy kicsit tényleg belegondoljunk, keresgéltem okosságokat. Amolyan "női dolgokat".

Jóság, gyengédség, anyaiság mindig tudatunk margójára szorul, mindig a múlt, soha nem a jelen, s végképp nem a valóságos jövő. De azért mégis a lélek legfontosabb kísérője: Kalafot, ha eljő az ideje, nem Turandot fogja átvezetni a másvilág kapuján. Liùnak a meg nem álmodott álomhoz hasonlóan tökéletesnek kell lennie...

Liù másokban él, Turandot önmagába zárva; Puccininak életébe került a kísérlet, hogy a császárlányt kiszabadítsa lelki Héttornyából. (...) Liù, a rabszolgalány az anya, aki adva van; Turandot, a császárlány a szerető, akit meg kell szerezni. A legmagasabb hegy, melyet meg kell mászni, a legveszélyesebb szakadék, melybe le kell ugrani; a lényege szerint meghódíthatatlan, aminek meghódításáért egyedül érdemes élni. Turandot a szfinx, mesebeli lény, aki voltaképpen nem létezik, vagy ha mégis, hát egy másik szférában, a sztratoszférában. Így látja őt Kalaf, mert ő így látja önmagát. Borzasztó és nagyszerű feladat az énekesnőnek a végtelenül hosszú, másfél felvonásnyi késleltetés után az ária és a rejtvényjelenet erejéig jönni, látni és győzni, csak azért, hogy rögtön mindent elveszítsen -mint minden mesebeli makrancos hölgy, a figura a harmadik felvonásban előírásosan levetkezi eredeti önazonosságát, és több mint kérdéses, hogy az operaszerepnek sikerül-e a zárókettősben meggyőző új azonosságra szert tennie -Alfanótól függetlenül. 

Tallián Tibor, 2008. november (Muzsika)

Wiener Staatsoper, 1983.

közreműködik: a Bécsi Állami Opera Zenekar, vezényel: Lorin Maazel

rendezte: Harold Prince

Turandot, kínai hercegnő - Marton Éva 
Altoum, a kínai császár, Turandot apja - Waldemar Kmentt 
Timur, a tatárok száműzött királya - John-Paul Bogart 
Kalaf, Timur fia, az ismeretlen herceg - José Carreras 
Liú, fiatal rabszolgalány - Katia Ricciarelli 
Ping kancellár - Robert Kerns 
Pang marsall - Helmut Wildhaber 
Pong főpohárnok - Heinz Zednik 
egy mandarin - Kurt Rydl 
a perzsa herceg - Perencz Béla

A már említett dalocska fölkerült a Mester-blogra. Hozzátettünk valamit a Nagy Egészhez.

Megvagyok, szokom a tavaszt - csak jönne már -, és éppen egyáltalán nem szépirodalmat olvasok, úgyhogy nincsenek is igazi élményeim, amelyekről beszámolhatnék. De már erős felindulással készülök a következő, méretes darabra.

Zenét hallgatni, nézni szerencsére addig is lehet, bár ezzel se nagyon kényeztettem el magam az utóbbi napokban. Kivéve a fenti darabot, mert azt végignéztem többször is. És nem is kizárólag Erwin Schrott miatt, bár jó őt látni, hanem mert a Figaro az egyik kedvenc operám. Ez az ária meg pláne nagy élmény mindig: kivételes keveréke a mély, lemondó kétségbeesésnek és a megbántott férfiúi büszkeség háborgásának. Méltatlankodó és bosszúszomjas, mégis kedves, ahogy durcás.

Vagy nekem van szerencsém a Figarókkal, vagy a legjobbat hozza ki a rendezőkből, de annyi jó vagy legalábbis érdekes előadást láttam már belőle, mint talán semmi másból soha eddig. Ez is fölkerült a kívánságlistámra. Egyre csak hosszabb és hosszabb lesz a sor...

Megszerezetem a DVD-t, megnéztem a filmet. Röviden.

[caption id="attachment_882654" align="alignleft" width="199" caption="Jonathan Rhys Meyers mint Steerpike"][/caption]

Talán ezt a regényt vétek földolgozni, olyan a hangulata, a nyelvezete, a figurái, hogy ha valaki egyszer elolvassa, nem tud többé szabadulni tőle. Annyira megdolgoztatja az olvasó fantáziáját, és annyira lényeges az is, ahogyan szól, nem csak az, amiről, hogy minden más csakis csalódás lehet. (Pont ezért vártam szigorúan a filmmel, míg az első kötet végére nem érek.)

Ugyanakkor pont ez a hangulat, ezek a figurák üvöltenek a földolgozás után, a stílus éles és egyedi karaktere. Annyira magukkal ragadnak, olyan megtermékenyítő az erejük, nem utolsó sorban ilyen a szöveg fantasztikus képszerűsége, "festőisége" is - és mi más kellene még egy filmhez.

Tulajdonképpen nem rossz ez a film, csak hát nem olyan. Például nem olyan sötét. Sajnos. Helyenként az - a szó szoros és átivitt értelmében egyaránt -, és szerintem épp ezek a legjobb jelenetek, máshol azonban túlságosan is színes. Szinte képeskönyvre emlékezetet, olyasmire, mint gyermekkorom tévés mesejátékai voltak, és ez sokkal kevésbé tetszik. A szürkék, barnák, feketék, a poros, fakó színek, vagy a súlyos bordók és lilák sokkal jobban tükrözik a könyv hangulatát. Az időnként föltűnő vattacukros rózsaszín, az építőjátékra emlékeztető díszletek kiábrándítóak, pláne hogy egyébként a jelmezek, a maszkok és a frizurák nagyon jók és találóak az esetek többségében.

A figurákkal sincs baj, a színészek kiválóak, impozáns a névsor: napjaink brit színjátszásának színe és virága. Bár az öreg grófot, Sepulchrave-et például nem egészen így képzeltem, tán Irma Prunesquallor sem elég inas és szögletes, de Steerpike és Fuchsia alakja nekem kimondottan tetszett. Gertrude is. Flay is. Pedig ahogy látom, olvasom a neten, épp Steerpike-kal kapcsolatban hangzanak el leggyakrabban kritikák, hogy ugyanis Jonathan Rhys Meyers túl jóképű a szerephez, meg még ráadásul szimpatikus is. Valóban hiányzik belőle a vadállati rútság, de szépnek egyáltalán nem nevezném. Van valami végtelen démioni és ijesztő ebben a fickóban, pláne ahogyan megjelenik Steerpike szerepében. Szimmetrikus de elrajzolt vonásai mögé nagyonis könnyen odaképzelhetjük a beteg pszichopatát (tán az ifjú VIII. Henrik szerepe sem kifejezetten véletlen), ráadásul pont olyan ruganyos, fürge, szíjas és behízelgő, mint a regény alakja. Sokkal jobbat nem tudnék elképzelni.

(Ami pedig a szimpátiát illeti: mindig csodálkoztam azokon a hölgyeken, akik szerelmes rajongással adóznak egy-egy fiktív figurának, mert hogy alakítójuk jó vagy szép, miközben meg maga a figura visszataszító vagy éppenséggel gonosz. Hacsak nem az ördög szépségéről van szó ebben az esetben is, mert akkor az egészen más.)

De azért a regényt ki ne hagyjátok, ha egy mód van rá! A film nélkül lehet élni.

Érdemes megnézni Mervyn Peake saját kezű skicceit a regény alakjairól.

Gormenghast

négyrészes brit tévésorozat, 2000.

rendezte: Andy Wilson

Steerpike: Jonathan Rhys Meyers
Lady Gertrude: Celia Imrie
Lord Groan: Ian Richardson
Lady Fuchsia: Neve McIntosh
Flay: Christopher Lee
Swelter: Richard Griffiths
a 12 éves Titus: Cameron Powrie
a 17 éves Titus: Andrew N. Robertson
Dr. Prunesquallor: John Sessions
Irma Prunesquallor: Fiona Shaw
Nannie Slagg: June Brown
Clarice Groan: Zoë Wanamaker
Cora Groan: Lynsey Baxter
Professor Bellgrove: Stephen Fry
Barquentine: Warren Mitchell
Doggit: Lewis Rose

Rameau: Les Indes Galantes, Rondeau (Les sauvages)

Most már biztos, hogy éjszaka lehet a legjobban bányászkodni. Úgy látszik, ilyenkor találok rá a legjobb darabokra, ráadásul szinte mindig teljesen véletlenül. Persze nem az a véletlen, hogy végül rákattintok erre vagy arra az ínycsiklandó darabra a YouTube-on, hanem az út, ahogy hozzájuk eljutok.

Mert hát ez aztán tényleg valami elképesztően jó! Persze nem mondom, hogy csodálkoznék, mert Rameau-t ismerem, valamennyire legalábbis, hallottam már tőle sokfélét, és mindig tetszett, de nem vagyok elkötelezett rajongója, meg nem is lehet vele gyakran találkozni. Legalábbis nálunk. Vagy felénk. Vagy a mi köreinkben. Vagy mit tudom én, de nem.

Ez a szösszenet a Les indes galantes c. művéből való, amit hallottam már fordítani úgyis, hogy az A gáláns indiaiak, meg úgy is, hogy az A gáláns indiák, igazán nem tudom, melyik a helyesebb, de a lényeg most nem is ez, hanem az a hihetetlen ritmus, zeneiség, hangulat, ami az egészből árad. Szép az élet-hatása van teljesen.

A végén még rám lehet fogni, hogy barokk-mániám van, pedig nem, még csak nem is ismerem elég tisztességesen a korszakot. De rosszabb sose legyen, az is biztos.

Ma is háttértévéztem egy kicsit, Prokofjev Háború és békéje ment a Mezzon, amire már régóta nagyon kíváncsi voltam. 

Sajnos nem tudtam az első hangtól az utolsóig mindenre tökéletesen figyelni, de azért igyekeztem, nehogy lemaradjak valamiről. Ráadásul ez olyan darab, ahol fontos követni a szöveget, mert ha nem vagyok vele tisztában, pontosan miről is van szó, elvész a lényeg, hiszen nincsenek zárt számok, csak "végtelen dallam". Mindezt oroszul, francia felirattal, időnként fél szemmel abszolválni, nem volt teljesen zökkenőmentes feladat, de azért valamennyire sikerült. Sokkal jobban, mint amire eleve számítottam.

A darab két része (első a béke, második a háború) közül, úgy vettem észre, a második, a háború sikerült talán jobban. Elég vicces Kutuzovot és Napoleont látni a színpadon, amint Borogyinó előtt, alatt énekelnek, de vannak itt erőteljes kórusok, igazi drámai feszültség meg hazafiság, ami kell. Ez utóbbi talán kicsit több is a soknál, már ami az én ízlésemet illeti, de Tolsztojhoz meg a második világháborúhoz képest - amikor is az opera keletkezett -, mindez érthető. És semiképp sem ízléstelen. Ami pedig egészen szép és megható, számomra mindenképpen a darab egyik, ha nem a csúcspontja, az Andrej herceg halála a darab végefelé. Nathan Gunn nagyon impozánsan haldoklik, Olga Gurjakova pedig finom és szenvedélyes Natasa. 

Pierre figurája (Robert Brubaker) is találó, bár engem kicsit Schubertre emlékezetet, pontosabban arra az alakra, amit szegény Schubertből szoktak csinálni a Három a kislány c. - meggyőződésem szerint rémületes - darab ürügyén. Esetlen, visszahúzódó, intellektuális, arany szíve van, de azért valami kis karizma elfért volna mindemellett... Persze ezt Tolsztojon kellene inkább számonkérnem, azt hiszem. Az opera úgyis inkább a herceg és Natasa szerelmét helyezi a központba. (Jut eszembe, az első rész báli jelenete egészen megkapó.)

Szeretem Prokofjevet, a Rómeó és Júlia zenéje a világ legszebbjei közül való, azt hiszem, és ebben a darabban sem csalódtam. Nagyon szép zene ez is. Érdekes kérdés persze, hogyan lehet "megzenésíteni" egy regényt, hogyan lesz abból dráma, konfliktusokra épülő opera. Hát nem lesz. Vagy legalábbis nem úgy lesz, ahogyan a vérbeli operákat elképzeljük. Lírai jelenetek sora ez inkább, különösen az első rész, amolyan melankolikus életképek lánca, ami egyébként is olyan jól megy és jól áll az oroszoknak. A nagy mesefolyamban az igazi drámát elsősorban a háború és Moszkva védelme, a hazaszeretet motívuma képviseli.

Egy szó, mint száz: itt egy újabb darab, amibe alaposabban bele kell bújnom.

(Egyébként mindig tűnödőm azon egy sort, amikor arrafelé járok, hogy egészen elképesztő módon minden zseni a YouTube környékén lézeng. Annyira tudja mindegyik, hogyan kell és hogyan nem szabad énekelni, kit érdemes egyáltalán figyelemre méltatni énekesként, és ki a selejt. Kérlelhetetlenek és magabiztosak a végtelenségig. Körülbelül azon a színvonalon megy időnként a diskurzus, mint annak idején az általános iskolában gyúrták egymást a "depesesek" meg a "duránosok" az osztályban. Őrület!)

Szergej Prokofjev: Háború és béke,  Opéra National de Paris, 2000.

Közreműködik az Opéra National de Paris zenekara, vezényel: Gary Bertini, rendezte: Francesca Zambello.

Nathan Gunn (Prince Andrej Bolkonszkij) 
Olga Gurjakova (Natasa Rosztova) 
Margarita Mamszirova (Szonya)
Robert Brubaker (Pierre Bezuhov gróf) 
Jelena Obrazcova (Maria D. Akrosszimova) 
Elena Zaremba (Hélene Bezuhova)
Vaszilij Garello (Napoleon) 
Stefan Margita (Anatole Kuragin) 
Mihail Kit (Ilja A. Rosztov gróf) 
Anatolij Kocserga (Mihail  Ill. Kutuzov herceg)

Ahhoz képest, hogy úgy érzem, nem is igen szántam időt az olvasásra, hihetetlen tempóval haladok a cél felé. Alig maradt valami hátra a Titus Groanból.

Ha nagyon leegyszerűsíteném, miről is van szó, azt mondanám, karriertörténettel van dolgunk: a sztori egy tökéletes pszichopata mesterkedéseiről szól. Ő Steerpike. Miközben azonban lassan nyomul, gomolyog előre a történet, az a világ lesz az igazi  főszereplő, ahol, amiben a történet játszódik. Aprólékos, finom részletekkel teli, azt is mondhatnám, hogy cizellált szöveg ez, szinte-szinte szecessziós - bár ez így nyilvánvalóan butaság.

Ilyet én még sosem olvastam, és egészen lenyűgöz. A hangulata utánozhatatlan. A legfájdalmasabb humor, a groteszk és a szatírikus váltakozik a legfestőibb tájleírásokkal, a mesék varázslatai a karikatúraszerű alakok éles körvonalaival, a sötét kegyetlenség és üres feketeség a szeretet utáni sóvárgás legelementárisabb megnyilvánulásaival. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el, aki szeret "beköltözni" egy-egy regénybe.  

(Megjegyzem, egy-két csúnya, furcsa elírás van azért a könyvben, ráadásul a tartalomjegyzéket is elszámozták. Ez persze nem a szerző bűne, hanem a magyar kiadásé.)

Francisco Goya : Hintázó öregember, 1824-28

Találtam a hétvégén egy jó kis honlapot, egész kis szentélyét Bulgakov az A Mester és Margarita c. regényének.

Jó régen olvastam a regényt, sokkal-sokkal fiatalabb voltam, mint most, és noha már számtalanszor eszembe jutott, hogy megint el kellene olvasni, soha nem vettem hozzá végül a bátorságot. Annyira tetszett, annyira magával ragadott a hangulata annak idején, hogy féltem: csakis csalódás lehet az újabb olvasás vége. Aztán persze lehetne ám annyi eszem, hogy a remekművek éppenséggel nem ebből a csalódós fajtából valók...

Visszatérve a honlapra: valami egészen elképesztő, micsoda körültekintéssel és aprólékos szeretettel dolgozza föl a regényt és annak minden lehető körülményét. Háttér, írói életrajz, földolgozások, kiadások, inspirációk, Moszkva története meg hegy- és vízrajza... amit csak el lehet képzelni!  

És láss csodát: ehhez képest tudunk újdonsággal szolgálni a honlap gazdájának. Tatatatam! Produkció...!

Nóta:

Margarita

Egy évben egyszer 
nagy bált ad Messire, a hatalmas úr 
Ilyenkor fekszik 
a polgár az ágyában álmatlanul 

Margaríta, Margaríta 
Királynő voltál egy péntek éjszakán 
Margaríta, Margaríta 
Boszorkány lett egy leány 

Kimászik sírjából 
s hajnalig táncol a vendégsereg 
Elzüllött tündérek 
pezsgőbe fojtják a szerelmüket 

Jólelkű gengszterek 
szélhámos zenészek, nagy társaság 
Kártyákat kevernek 
idézik szellemed, szép új világ 

Gyémánttűz lángol 
az idő kitágul, és görbül a tér 
Reggel a tejboltban 
Künstlerné slafrokban csodát mesél 

Margarita, Margarita 
Királynő voltál egy péntek éjszakán 
Margarita, Margarita 
Boszorkány lett egy leány

(Illés Lajos-Bródy János, előadó: Koncz Zsuzsa, Élünk és meghalunk c. album, 1972)

Az úgy volt, hogy kiskoromban rengeteget hallgattam ezt a lemezt. Nagyon tetszett. Valószínűleg a szövegek fogtak meg, fantasztikusnak, rejtélyesnek tűntek, nem is tudom... egy óvodás fantáziáját nehéz ma már megértenem. Különösen ez a dal, aminek forrásáról, ihletőjéről természetesen fogalmam sem volt jó darabig, nem is emlékszem, hogyan világosodtam meg tulajdonképpen.

És ezzel nemcsak én voltam, lehettem így, mert a YouTube-on egy kedves fölhasználó home-made klipet fabrikált a dalhoz a Halloween szellemében, amihez persze annak szinte semmi köze, csak logikusnak látszik...

Máris nekiláttam egy újabb darabnak, semmi pihenés, mert már alig vártam, hogy megismerkedhessek egyik legújabb szerzeményemmel. Mervyn Peake Gormenghast-trilógiájának első kötete, a Titus Groan alig pár hete jelent meg először magyarul. 

Szokás ezt az igazán különös regényt fanasyként aposztrofálni, de csak ezért biztosan nem jutott volna eszembe, hogy kezembe vegyem, nem vagyok ugyanis a műfaj elkötelezett híve. Lehet tőlem akár fantasy is, persze, nem feltélenül műfajok szerint válogatom meg az olvasmányaimat. Meg aztán az első negyven oldal tapasztalatai alapján nyugodt szívvel mondhatom, hogy ilyen alapon akár Hieronymus Bosch festményeit is nevezhetnénk a fantasy műfaj remekeinek. Az első fejezetek konyhai jelenetét pedig - mit jelenet, panoráma! -  akár id. Pieter Bruegel is megirigyelhetné. Groteszk a végtelenségig. És nem is lehetne más, mint angol.

Hihetetlenül jók a figurák is, nagyon szemléletesek, szinte rajzfilmszerűek. Ez nem is lehet véletlen, hiszen Mervyn Peak egészen kiváló képzőművész is volt, kitűnő illusztrációk kötődnek a nevéhez. Lásd legfölül!

Azon jóslatokból pedig, hogy az első ötven oldal, a barokkos körmondatok vagy az "idegesítő aprólékosság" kedvemet szeghetné, egy szó semi igaz. Valódi csemege ez a szöveg, mondom mindezt persze úgy, hogy mit sem sejtek arról, mennyiben könnyíti meg a dolgomat a fordítás, és milyen buktatókat rejthet az eredeti írás. Meg aztán az se biztos, hogy irodalmi ízlésemet tekintve normális vagyok...

Mervyn Peake: Titus Groan, Gormenghast-trilógia I. rész, Alexandra, 2008.

(fordította: Bakonyi Berta)

Befejeztem a regényt, és azt kell mondjam: tetszett. Nem egy akciófilm pergő eseménysorára kell számítani, biztos kell az élvezetéhez némi hajlandóság, de aki szereti az orosz irodalmat, az valószínűleg nem csalódik benne.

A szöveg szinte teljesen végig Zsivago nézőpontjából szól, a halála után azonban - természetesen - mivel ez már többé nem lehetséges, például nem. Itt van helye annak, és ez az egyedüli helye annak, hogy Lara hangján is halljunk a nagy szerelemről. Arról a szerelemről, ami (talán a művészi alkotó munka mellett) egyedüliként volt képes Zsivagot szenvedélyre ragadni, és kibillenteni a kívülálló örökös szerepéből.

Micsoda szerelem volt az, páratlan, korlátlan, hasonlíthatatlan szerelem! Úgy gondolkoztak, ahogy mások magukban dúdolnak.

Nem végzetszerű volt a szerelmük, nem "emésztő szenvedély", amilyennek hazugul ábrázolják a szerelmet. Azért szerették egymást, mert körülöttük minden úgy akarta: a föld a talpuk alatt, az ég a fejük felett, a fellegek és a fák. A környező világ talán még jobban szerette a szerelmüket, mint ők maguk. Az ismeretlen járókelők, séta közben a felsorakozó távolok, a szobák, amelyekben laktak, ahol találkoztak.

Igen, ez, ez egyesítette, kötötte össze őket legerősebben. Soha, soha, a fejedelmi boldogság önkívületének pillanataiban sem hagyta el őket az, ami érzéseikben a legmagasztosabb volt, s a legjobban lenyűgözte őket: gyönyörködtek a teremtésben, magukat is beleértették a kép egészébe, érezték, hogy hozzátartoznak a látvány szépségéhez, a világmindenséghez.

Ők ebben a közösségben éltek. És ezért nem vonzotta őket az az eszme, amely az embert a természet többi része fölé emeli, a divat szerint dédelgeti és bálványozza. A politikává változtatott hamis közösség elve szánalmas kontárság volt a szemükben, sohase értették.

(559-560. oldal)

Caspar David Friedrich: Tölgy a hóban, 1820-as évek

Úgy tűnhet, kereszteshadjáratot hírdetek ellenük, de nem. Egészen véletlenül jutott eszembe ma délelőtt, hogy Zsivago kapcsán is aktuális Záray-Vámosi.

Pedig épp csak pár napja történt, hogy a múltkori Gyöngyhalász miatt is egészen elszégyelltem magam, mert valamelyik tévécsatornán feltűnni láttam egy lelkes rokonukat, aki őrzi a lángot, és a rajongók parázsló lelkesedésének szítására tette föl az életét. Egy szó, mint száz: tényleg nem gonoszkodásból mondom, csak a szórakozás kedvéért...

Meg aztán az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog messze nem (egyedül) a fent nevezett házaspár "bűne". A zene ugyanis a híres és nevezetes nagyfilmből való, a hollywoodiból, ami már önmagában sem feltétlenül jelent garanciát a teljes hitelességre. Persze valószínűleg nem is kell neki. (Már eleve az fantasztikus, hogy jutott bárki eszébe Omar Sharif mint Doktor Zsivago! Egy a neurózisig érzékeny, szemlélődő, örökösen vívódó, velejéig értelmiségi szerepében a balalajkás Szahara vihara... Nem mondom, hogy az eredmény rossz, de az ötlet az valami egészen elképesztő.)

A dallam (Maurice Jarre szerzeménye) kissé szentimentális - ez az úgynevezett Lara-téma, és hát mi más is lehetne az igazi sláger, mint a szerelem, és - amennyire mozis emlékeimre támaszkodhatom-, különösen a varikinói időszak, Zsivago és Lara együtt töltött két hetének varázsa.

Így aztán a dalszöveg tulajdonképpen magyarázható. Ráadásul tél van, tehát a "gyémántmező" is jogos, nem beszélve a fenyőkről, ahol meg fenyő van, ott madár is.

Bradányi Iván szövege: 

Hogy ne csak tájakat írjunk le, valami személyesebbet is szeretnék idézni. Talán azt is jól érzékelteti ez a részlet, hogy milyen tartózkodó és finom a  szöveg minden borzalom ellenére is, amit helyenként ábrázol.

Több mint két hónap telt el azóta, hogy egy városi útjából nem tért haza este, hanem ott maradt Larissza Fjodorovnánál, otthon pedig azt mondta, hogy későn végzett a dolgaival, és a városban éjszakázott a fogadóban, Szamgyevjatovnál. Már régen tegeződött Antyipovával, Larának hívta, de az őt Zsivágónak. Becsapta Tonyát, mind komolyabbra forduló, mind megengedhetetlenebb dolgokat titkolt előtte. Ez hallatlan volt.

Imádta Tonyát. A lelki békéje, a nyugalma mindennél drágább volt neki. Kényesebb volt rá, hogy megbecsüljék, mint az édesapja, mint ő maga. Megbántott büszkesége védelmében a tulajdon kezével tépte volna szét a merénylőt. S lám, most ő maga volt az.

Otthon, családi körben bujkáló gonosztevőnek érezte magát. Gyilkolta az otthoniak gyanútlansága, megszokott kedvessége. Az általános, élénk beszélgetés közepette egyszerre csak eszébe jutott a bűne, megdermedt, és már nem hallott, nem értett semmit maga körül.

Ha az asztalnál történt, torkán akadt a falat, letette a kanalat, félretolta a tányért. Könnyek fojtogatták.

- Mi lelt? - csodálkozott Tonya. - Biztosan valami rossz hírt kaptál a városban. Becsuktak valakit? Vagy agyonlőttek? Mondd meg! Ne félj tőle, hogy felizgat! Megkönnyebbülsz.

Vajon valakit fölébe helyezett Tonyának, úgy csalta meg? Nem, ő nem választott, nem hasonlított össze senkit senkivel. A "szabad szerelem" eszméi, az ilyen szavak, hogy "az érzelmek joga és igényei", távol álltak tőle. Közönségesnek találta az ilyen beszédeket és gondolatokat. Ő nem tépdeste a "gyönyör virágait", nem számította magát a félistenek és felsőbbrendű emberek közé, nem kívánt magának kiváltságokat és előnyöket. Majd összeroskadt a rossz lelkiismeret súlya alatt. 

- Mi lesz ebből? - töprengett néha, s válaszra nem találva valami képtelenségben reménykedett, hogy történik valami váratlanul, és az majd mindent megold.

De nem történt. Elhatározta, hogy erővel elszakítja a csomót. Szilárd elhatározással ment haza. Bevall mindent Tonyának, kikönyörgi a bocsánatát, és soha többé nem találkozik Larával.

Igaz, hogy ez nem volt teljesen elrendezve. Most úgy érezte, nem tisztázódott eléggé, hogy szakít Larával, örökre, örökös örökre. Bejelentette neki ma délelőtt, hogy szeretne elmondani mindent Tonyának, s hogy ezután nem találkozhatnak, de most úgy rémlett neki, hogy túlságosan tompítva, nem elég határozottan mondta.

Larissza Fjodorovna nem akarta kínos jelenetekkel keseríteni őt. Látta, hogy amúgy is gyötrődik. Igyekezett minél nyugodtabban végighallgatni. A Kupec utcára néző oldalon, az előző lakók üres szobájábsan történt a kimagyarázkodás, amelyet Larissza Fjodorovna nem lakott. Lara nem érezte, nem vette észre, hogy úgy folynak végig a könnyek az arcán, mint a szemben lévő szobros ház kőszobrainak arcán az esővíz. Őszintén, nem színlelt nagylelkűségből halkan annyit mondott: "Tégy úgy, ahogy neked jobb. Énrám ne gondolj! Én mindennel megküzdök." Nem tudta, hogy sír, nem törülgette a könnyeit.

(...)

Hirtelen a legeslegegyszerűbb gondolat szállta meg Jurij Andrejevicset. Minek az a nagy sietség. Nem vonja vissza, amit megfogadott. Meglesz a leleplezés. De hol van az megírva, hogy ma kell megtörténnie? Tonyának még semmit se mondott. Még nem késő elhalasztani a vallomást. Addig még egyszer bemegy a városba. Befejezi Larával a beszélgetést, mely mély lesz és meghitt, és megváltja őket a szenvedésektől. Istenem, de jó! De csodálatos! Milyen furcsa, hogy előbb nem jutott eszébe.

Tébolyult öröm fogta el arra a lehetőségre, hogy láthatja még egyszer Larát. Hevesen feldobogott a szíve. Előre átélte az egészet.

(341-343. oldal)

Remedios Varo: Szökés, 1962

Mostanában adja péntek esténként az m2 az Az államtanácsos c. tévésorozatot. Az első részt elfelejtettem megnézni, pontosabban fogalmam sem volt róla, hogy játsszák, bár ha van egy csöpp eszem, gondolhattam volna éppen, mert logikusan következett ez az eddigiekből - egymás után ment az Azazel és a Török csel ugyanott. De tulajdonképpen nem is igazán foglalkoztam a dologgal.  A sorozatokat nem nekem találták ki. Legutóbb, most pénteken, ha már úgy adódott, megnéztem a második részt.

Túl sokat nem vártam, nem is rossz, annyira nem is jó. A regényhez képest elég sokat változtattak a forgatókönyvön, de erre általában lehet számítani. A figurák valahogy kisszerűbbek, mint a könyvben, de már magában az is üdítő, hogy ilyen arcokat lehet látni - nincs egyenfogsorhoz illeszkedő egyenmosoly, viszont sármosak a férfiak, izgalmasak a nők. 

Fandorin - Oleg Menysikov - egészen passzol az elvárásainkhoz, bár - ahogy azt korábban gondoltam is -, kissé tényleg idős a szerephez. Ez sem vészes.Van benne valami ideges arisztokratizmus, ami nagyon kell, amit jó nézni.  Nagy kár, hogy nem kék a szeme - ha már egyszer ez Fandorin egyik "védjegye" -, de ezzel meg nincs mit tenni. Kibírom.

Nyikita Mihalkov viszont - hiába nagyformátumú alak -, egyáltalán nem Pozsarszkij herceg, legalábbis nekem nem az. 

Nem megyek a falnak, ha kimarad a harmadik rész, de azért nézhető kis sorozat ez. A regény kifejezetten tetszett, a film - minden végletes állásfoglalás nélkül, hisz nem is láttam az egészet -, annyira nem kápráztat el. 

Kár, hogy a Török cselt nem néztem, állítólag az sikerült legjobban a feldolgozások közül.