Nem szoktam mostanában verseket olvasgatni, nagy hiba. Talán mert más tempó kell hozzájuk, mint egy regényhez vagy bármilyen prózához. Egy-egy vers és hosszú-hosszú szünetek, mert emészteni kell. Ehhez meg hangulat is kell, idő is, különleges körülmények is.
Valamiért ma mégis úgy alakult, hogy elolvastam néhány szöveget József Attilától, melyeket persze már régről ismerek, mégis, megint megdöbbentőek voltak.
(Indiában, hol éjjel a vadak...)
Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"
Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.
1934-1935 [?]
