HTML

Napló kontemplál

Friss topikok

  • Celle: Szervusz! Érdekelne, igen. Ha megkeresel a csupor@gmail.com címen, a részleteket is meg tudjuk be... (2009.11.13. 16:40) Unásig Jaroussky
  • Szombat esti stílusgyakorlatok « Napló kontemplál: [...] Gilmour sokkal kellemesebb meglepetés, mint amilyen a Vámosi-féle, alább idézett emlék. Ízlé... (2009.10.23. 10:27) A magyar gyöngyhalász
  • Celle: Kiszűrik, oké, technika meg minden, ami fejlődik, na de élő hangversenyen, a nézőtéren ülve sem ha... (2009.10.17. 15:21) Pavane
  • Celle: Klaust nincs szerencsém ismerni, csak a nevét. De majd utánatúrok. :-) (2009.10.08. 20:53) Gimis kedvenc
  • Jókai és Marsala « Napló kontemplál: [...] (Jókai Mór: Ami ok az öngyilkosságra, Öreg ember nem vén ember) [...] (2009.09.24. 21:29) Jókai és a tengeripók puffancskák

Linkblog

A firenzei varázslónő

celle 2009.01.28. 22:48

Salman Rushdie regényét olvasom, az A firenzei varázslónő címűt.  Amikor pár évvel ezelőtt sorban jelentek meg magyarul a regényei, egyik sem került a kezembe, mert épp volt más dolgom. Örültem, ha annak a végére érek, amit muszáj. Ez meg friss hús, úgyhogy logikusnak tűnt, hogy ha már úgyis szeretnék tőle olvasni valamit, akkor erre érdemes lecsapni.

Olyan, mint amire számítottam: tele mesével, legendákkal, filozófiával, színekkel, fülledtséggel, fűszerekkel, erotikával... ugyanakkor erőszakkal, szinte kegyetlen földhözragadtsággal és vulgaritással is. A reneszánsz kori Firenze és India mint helyszínek minden lehetőséget meg is adnak erre. Ráadásul ezek a mesék több szálon tekergőznek, mégis össze-összefutnak, összetartoznak - vagyis inkább egy nagy mese több szála gabalyodik egymásba -, egészen belekábul az ember, amikor olvassa. Hogy aztán a végén mi sül ki belőle, egyelőre még nem látom.

Ami viszont biztos: a könyv kiállítása nagyon szép. Öröm kézbe venni.

 

Dzsódhára nehezteltek a nővérei, a feleségtársak. Hogyan választhatja a hatalmas uralkodó egy olyan nő társaságát, aki nem létezik? Legalább amikor a nagymogul távol van, akkor Dzsódhának sem kellene jelen lennie; neki nem lenne dolga, hogy a valóságosan létezőkkel lebzseljen. El kéne tűnnie, mint a jelenésnek, ami valójában, be kellene csusszannia egy tükörbe vagy árnyékba, és ott maradnia. Hogy nem teszi, következtettek az élő királynék, az olyan neveletlenség, amilyenre az embernek számítania kell egy képzeletbeli lénytől. Hogyan cseperedhetett volna úgy föl, hogy megismerje az illemet, amikor egyáltalán nem cseperedett föl? Tudatlan kitaláció, és megérdemli, hogy semmibe vegyék.

A nagymogul rakta össze, füstölögtek, méghozzá úgy, hogy mindannyiuktól lopott hozzá tulajdonságokat. A nagymogul azt mondja, ő dzsódhpuri herceg lánya. De nem az! Az egy másik királyné, és nem a lánya a hercegnek, hanem a húga. A nagymogul abban is hitt, hogy kitalált kedvese az anyja elsőszülött fiának, régen várt elsőszülött fiának, aki egy szent áldásának köszönhetően fogant, ama szentének, akinek hegyi kunyhója mellett a diadalváros épült. De Dzsódhá nem lehetett Szalím herceg anyja, mivel Szalím herceg igazi anyja, Hírá Kunvári rádzskumárí, akit Mariam-uz Zamání néven ismertek, az améri Bhármal rádzsa lánya volt, a Kaccshváhá család tagja, és ezt ő szomorúan el is mondta mindenkinek, aki meghallgatta. Tehát: a képzeletbeli királyné határtalan szépsége az egyik hitvestől eredt, hindu vallása egy másiktól, mérhetetlen vagyona pedig egy harmadiktól. A vérmérsékletét azonban Akbar teremtette meg. Egyetlen igazi asszony sem ilyen, ennyire tökéletesen figyelmes, ennyire igénytelen, ennyire végtelenül szolgálatkész. Ő maga a lehetetlen, a tökély fantáziaképe. Féltek tőle, mert tudták, hogy lehetetlen lévén ellenállhatatlan, és hogy az uralkodó ezért szereti őt a legjobban. Gyűlölték, mert ellopta a történetüket. Ha meg tudták volna ölni, megölik, de amíg a nagymogul rá nem un, vagy maga meg nem hal, addig Dzsódhá halhatatlan. A nagymogul halála nem volt elképzelhetetlen, de a királynék egyelőre nem képzelték el. Egyelőre némán viselték fájdalmukat. "A nagymogul megőrült" - morogták magukban, de józanul tartózkodtak attól, hogy ki is ejtsék e szavakat. És amikor az uralkodó embereket gyilkolászva vágtatott valahol, magára hagyták a képzeletbeli hitvest. Sosem mondták ki a nevét. Dzsódhá, Dzsódhbáí. Egyedül bolyongott a palotában. Magányos árny volt, akit áttört kőfalak mögött pillantottak meg. Szövet volt, amelyet a szellő lebbent fel. Éjszakánként a Páncs Mahal kis kupolája alatt állt, onnan leste a láthatáron az uralkodót, aki őt valóságossá tette. Az uralkodót, aki hazatér a háborúkból.

(50-51. oldal)

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008.

Fordította: Greskovits Endre

Címkék: regény irodalom idézet salman rushdie a firenzei varázslónő

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kontemplalok.blog.hu/api/trackback/id/tr631648233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása