Már egy ideje barátkozom Verdi mester eme sajna elég ritkán játszott és kevéssé ismert operájával, bizonyos részleteit, a kedvenceimet többször is láttam, hallottam, de ma megnéztem egyben: elejétől a végéig. Nem mintha ez most fordult volna elő először. Sok-sok évvel ezelőtt, még operabérletes korszakunk hajnalán, láttam az Erkelben a darabot, és emlékszem, mennyire lenyűgözött, de ennél többre nem nagyon. Aztán anyu beszerezte a most a birtokunkban lévő DVD-t, rögvest bele is vetette magát, aminek ugyan én is fültanúja voltam, de szinte csak a háttérből, annyira lefoglalt éppen valami más. A szemeimet legalábbis. Részben az agyamat. Gondolom, nem emlékszem pontosan... A fő, hogy ez a mostani tehát az elémélyült ismeretség igazi kezdete.
Már rögtön az első ütemek, a bevezető zene teljesen megbabonáz, úgyhogy nem nagy erőfeszítés a dolog mélyére ásni, olyan szép, finom zene az. Húz magával. Egyébként is él bennem valami elfogultság a bariton-központú operák iránt, a bánat tudja miért. Vessünk véget a tenorok rémuralmának!
Kutakodtam is, naná. Hogy okos legyek. Vagy legalább annak látszak.
A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi populáris mûvei közé, alighanem fõként a centrális, nagy "love-story" hiánya miatt - annál örvendetesebb, hogy ez a mélyértelmû remekmû (amely ma fájdalmasan hiányzik az Opera repertoárjáról) két különbözõ videofelvételen is elérhetõ: londoni Covent Garden, 1991 november (Decca 1992) és New York-i Metropolitan, 1995 (Deutsche Grammophon 1996). A kivitelezés színvonala tekintetében mindkettõ felsõfokú elõadása a mûnek. Ezen a szinten már csak az a kérdés, hogy az elõadások, azon túl, hogy kiváló operaprodukciók, mennyire találják el a mû sajátos lelkületét. Nem meggondolatlanul, rutinból használom ezt a szót. A Simon Boccanegra Verdinek nem a nagy szenvedélydrámái közé tartozik, hanem legspirituálisabb mûveinek egyike. Bár a nagyvonalú mûfaji besorolás szerint tragédiának számíthat, azoknak a sajátos drámáknak a rokona, amelyekben döntõ szerepet kap a líraiság, olyannyira döntõt, hogy nemcsak átszínezi vagy intenzifikálja, hanem "megszüntetve-megõrzi" a drámát. A mûfaji eltolódás persze világnézeti kérdés. Euripidész néhány különös darabja tûnhet fel távoli rokonként (Ión, Iphigeneia a tauruszok között, Helené), melynél a "felismerés" egyszersmind feloldás és feloldozás is, ám ez a felismerés nem istenek mûve, de nem is emberi logika eredménye, hanem a vaksorsnak, a véletlennek, Tükhének köszönhetõ. Idõben közelebbi rokonként pedig Shakespeare néha "regényes színmûveknek" nevezett darabjai kínálkoznak példákként, kivált a Pericles, aCymbeline, a Téli rege- az apa és az elveszett lány felismerési jelenete a Pericles V. felvonásának 1. színében, illetve a Boccanegra I. felvonásának 1. színében korok, kultúrák, mûvészeti ágak-münemek-mûfajok távolságán át is mintegy párja egymásnak. Noha az opera Simoné halálával végzõdik, a vaksorsnak köszönhetõ felismerések sora jóvoltából mégsem a "halál fullánkját" hagyja bennünk, mert a fõszereplõkben igazi katarzis, az elvakultságoktól és a belõlük eredõ szenvedélyektõl való megtisztulás megy végbe, s az bennünket is magával ragad. És a felismerések véletlenszerûsége oly megrázó, a katarzisok annyira elementárisak, hogy a figurák - kreatúra voltuk korlátozottságának mély átérzése következtében - úgy élik meg, mint a transzcendencia belépését az életükbe. Ez azonban nem lesújtó, hanem felemelõ számukra. A Hovanscsinán kívül aligha van olyan opera, melyben annyira érezhetõ volna - Virginia Woolfnak az Erzsébet-kori drámákkal kapcsolatban használt kifejezésével élve - "az istenek jelenléte", mint Verdi néhány darabjában. De míg mondjuk A végzet hatalmában az emberek vallásos szükséglete jeleníti meg õket, addig a Boccanegrában az élet hatalmas, minden egyéni akarattól független önelrendezése mintha valódi epifánia volna. A darab kongeniális elõadása tehát azon áll vagy bukik, hogy ezt a spirituális és transzcendens dimenziót, ezt a végsõ, metafizikai elrendezõdést és értelmet nyerést jelenvalóvá tudja-e tenni.Fodor Géza máshol is ír a darabról, magáról az előadásról is, amit most nézegetek - mindig nagy tisztelettel és élvezettel olvastam a sorait -, és persze hogy igaza van, például abban, hogy Kanawa és Domingo már kiöregedtek az általuk játszott szerepekből. Tényleg zavaró, és lehetne jobb meg szebb és autentikusabb, de egyelőre annyira elvarázsol maga a darab, a zene, hogy nem is igazán tudok, akarok ezzel foglalkozni.
Egyébként is mindig kisebb fenntartásokkal közeledem a Metropoliten előadásaihoz, mert olyan grandiózusak, láthatóan annyi pénz van bennük - és nem elég, hogy van, még élvezettel jól az ember orra alá is dörgölik, hogy van -, hogy sokszor mintha elveszne a darab a külsőségek között. Csak a jelmezekben van annyi anyag és muníció, mint a budapesti Opera egy éves költségvetése. Persze igaz az is, hogy a minőség garantált, csalódni sem lehet nagyot: a zene szépen szól, a korszak legnagyobb sztárjai énekelnek, és biztosak lehetünk abban is, hogy alaposan előkészített, mindig hagyományos, már-már konvencionális előadásokra számíthatunk. Kell ez, jó ez. Ha az ember úgy érzi szüksége van rá - nekem pedig van rá -, megnéz más produkciókat is, és legfeljebb választ más kedvencet magának. Így legyen!
Ami viszont valami egészen hihetetlen ebben az előadásban, és amit nehéz lesz elcserlni bármi másra, az a címszereplő: Vlagyimir Csernov. Egyszer láttam már őt Anyeginként a Mezzon, és mondhatom, hidegen hagyott. De nagyon. A dózse szerepében viszont egészen megrendítő, súlyos, hiteles. Á, nem is lehet róla beszélni, látni és hallani kell. Nem tudom, mit művel más szerepeiben, de hogy ennél jobb nem nagyon lehet, azt erősen sejtem.
Verdi: Simon Boccanegra
Metropolitan Opera, New York, 1995.
rendező: Giancarlo del Monaco, vezényel: James Levine, közreműködik a New York-i Metropolitan Ének- és Zenekara
Simon Boccanegra - Vlagyimir Csernov
Maria Boccanegra (Amelia) - Kiri Te Kanawa
Jacopo Fiesco - Robert Lloyd
Gabriele Adorno - Plácido Domingo
Paolo Albiani - Bruno Pola
Pietro - Hao Jiang Tian
az íjászok kapitánya - Charles Anthony
Amelia komornája - Joyce Olson
