Legmeghatározóbb élményem eddig a szöveggel: a sok-sok leírás, a rengeteg lírai részlet, a hasonlatok és metaforák hadával megidézett táj, ami mindig a szemlélő tudatán, érzelmein, emlékein szűrődik át. A táj - legyen az a természet vagy az ember építette városi környezet akár - szerves része a történetnek, talán azon keresztül tudjuk meg a legtöbbet, még a szereplőkről is. Mert tárgya és apropója a merengésnek, a szemlélődésnek, gondolatokat és érzéseket szül, megelevenedik, jósol, antropomorfizálódik, aláfest, megerősít. És talán a tájon keresztül érzékeljük a leginkább azt is, ahogy minden változik. Nem véletlenül olyan gyakori társa a tájleírás az utazásnak.
Egész úton ott is maradt a folyosón, a csomagján ülve tette meg az utat Szuhinyicsig.Borisz Paszternak: Zsivago doktor, Árkádia Budapest, 1988.
Régen szétszéledtek a viharfelhők. A perzselő napsugarakkal végigöntött mezőkön, tájról tájra görgött a vonat zakatolása alatt a nem csituló tücsökciripelés.
Az ablaknál álló utasok elállták a világosságot a többiek elől. Kettős, hármas hosszú árnyékuk a padlóra, padokra, közfalakra hullt. Nem fértek el a kocsiban az árnyékok. Kinyomultak az átellenes ablakokon, és ugrándozva szaladtak a túloldali rézsűn, együtt az egész guruló vonat árnyékával.
Körös-körül ricsajoztak, tele torokból énekeltek, káromkodtak, és szenvedélyesen kártyáztak. A megállókban a benti pokoli zajhoz a vonatot rohamozó tömeg zsivaja is hozzájárult. A hangorkán a fülsiketítő tengeri viharral vetekedett. És, akárcsak a tengeren, egyszerre csak értehetetlen csend támadt, ahogy ott álltak. Hallani lehetett már a peronon kopogó szapora lépteket, végig az egész vonat hosszában, a lótásfutást és vitát a poggyászkocsi felől, a kísérők egy-egy távoli szavát, a tyúkok halk kotyogását és a fák susogását az állomásépület kis kertjéből.
Ekkor, mint az útközben kézbesített távirat vagy egy meljuzejevi üdvözlet, beúszott az ablakon egy ismerős, mintegy Jurij Andrejevicsnek címzett illat. Halk méltósággal fedte fel magát valahol a háttérben, és mezei virágnak, virágágynak szokatlan magasságból lépett be.
Az orvos nem mehetett oda az ablakhoz a tolongásban. De ha nem nézett oda, akkor is látta képzeletben azokat a fákat. Nyilván egészen közel voltak, nyugodtan nyújtották fel a vonat tetejéhez ágas-bogas terebélyüket, a vasúti hajcihőtől poros lombjukat, amely sűrű, mint az éjszaka, tele villogó virágzatok apró, viaszos virágocskáival.
Ez folyton megismétlődött egész úton. Mindenütt zajongott a tömeg. Mindenütt virágoztak a hársfák.
Ennek az illatnak a mindenütt jelenvaló lehelete mintegy előtte járt az észak felé tartó vonatnak, mintha a kereszteződéseket, bakterházakat, feltételes megállóhelyeket bejáró hír volna, amelyet mindenütt ott találnak az utasok, továbbterjedve és megerősítve.
(174-175. oldal)
fordította: Pór Judit
