Ma van Verdi halálának évfordulója. Nem jutott volna eszembe - nem tartok számon évszámokat, évfordulókat -, ha föl nem hívja rá valaki a figyelmemet, ráadásul egészen véletlenül. De ha már tudom, nem megyek el mellette szó nélkül.
Szerintem sokan nem tudják, milyen zseniális figura volt. Könnyű látni Wagnerben a géniuszt, gondolom én, mert furcsa volt, elviselhetetlen és gőgös, így aztán azok is elismerik, akik nem szeretik, vagy még csak különösebben nem is ismerik. Csodálom, tisztelem Wagner zenéjét és félelmetes tehetségét, lenyűgöz, amit alkotott, de sosem tölt el azzal a melegséggel és szeretettel, mint amit Verdi hallgatása közben érzek. Talán azért, mert Verdit jóval korábban ismertem meg, nálunk otthon ő, az olaszok, a belcantó volt a sláger gyerekkoromban. Anyai ágon. A gyerekkori ízek meg tudjuk, milyenek.
Ha mégse lenne olyan fontos a gyerekkor meg az itáliai ízek, még akkoris ott a Requiem, ami önmagában elegendő ahhoz, hogy (minimum) hálás legyek a Mesternek. Tudom, hogy szirupos, de valóban úgy gondolom, hogy minden benne van, amiért érdemes embernek lenni.
Boito a következőket írta Verdi haláláról:
Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.
