Napló kontemplál

[dailymotion id=k1pPX6KDQGFDbD3sk4&related=1]

Nem olyan rossz ez, mint ha Balázs Klári énekelné, messze nem, és eszemben sincs Lara Fabiant bántani, mert a maga műfajában igen érdemes művésznő, hangja is van, stílusa, kedves is... csak nem értem.

Illetve azt értem, hogy ez az operairodalom egyik legmegindítóbb áriája, és hogy szívesen énekli bárki, akinek van egy kis szíve meg egy csöpp hangja, én is - a fürdőszobában.

De magától értetődik, hogy rögtön Callas jut az ember eszébe, az ő hangja, az ő előadásai. Vagy bárki más nagy kedvenc, aki az elmúlt évtizedekben sikerrel énekelte a Traviatát,  aki kiirthatatlan élményeket égetett az ember emlékezetébe... ezért aztán eleve vereségre ítélt a helyzet, hacsak nem valami egészen zseniális az ötlet, az előadás, a feldolgozás, bármi. Valami.  

És még csak az sem igaz, hogy nem megható, ahogy csinálja, hogy nem szép a hangszín, hogy nem teljes az átélés, de van ott azért néhány hang, amit nagyon szívesen felednék... Bele lehet kötni, na. Pont azokba a magasságokba nem nyílik ki, amelyekbe annyira kellene.

Természetesen nem várom el, hogy minden énekes klasszikus technikával énekeljen, sőt örvendetes, ha a pop kultúra előadóinak van rálátása más műfajokra is, pláne ha - könyörgöm: intelligensen és ízléssel - merítenek belőlük.  Klasszikusok popritmusban, néhány futamot hozzáírunk Beethovenhez, hogy kicsit eladhatóbb és andalítóbb legyen, közepes tehetséggel újraértelmezzük a belcantót... - ezektől néha tényleg fölfordul a gyomrom. 

Ha jobban meggondolom, határozottan van alázat abban, amit Lara Fabian csinál. Ezért aztán nem is nagyon haragszom. Jófej vagyok, igaz? 

(Azóta találtam egy másik felvételt is, ami talán kicsit jobban sikerült.)

Ma délután olvastam ezt a kiváló történetet, és ha eddig lettek volna kétségeim, hát gyorsan elmúltak. Múzsának lenni gyakorlatilag a tökéletes kizsákmányoltsággal egyenlő, nem az istennőséggel, ez világos, mint a nap.

Élt egyszer egy preraffaelita festő, akit Dante Gabriel Rossettinek hívtak. Borzasztóan szerelmes volt egy gyönyörűséges leányba, akinek haja színe olyan volt, mint a spanyol aranyé.  Elizabeth Siddal volt a neve. A preraffaeliták számára maga volt a szépség istennője, s szinte mindegyik megörökítette őt a vásznán. A legismertebb e képek közül John Everett Millais Ophéliá-ja, amit manapság már lassan a bonbonos dobozokra is rányomtatnak. Elizabeth órákig pózolt hozzá a fürdőkádban fekve, virágoktól körülvéve. Megfázott, tüdőbajos lett, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Fiatalon halt meg, nem sokkal azután hogy Dante Rossetti feleségül vette. A vigasztalhatatlan festő a koporsóba tette a szeretett nőhöz írt verseinek vaskos kézíratát. Ez egy különlegtes, már-már giccsesen szép gesztus volt, ami teljesen összhangban állt a preraffaeliták szellemiségével. De aztán teltek-múltak az évek, a szerelem emléke egyre csak haloványabb lett, ráadásul Rossetti időközben eldöntötte, hogy ő elsősorban mégiscsak költő, nem pedig festő, s borzasztó nagy kedve támadt legjobb verseit kiadni.

Így került sor a leghátborzongatóbb highgate-i exhumálásra. Késő éjjel tűz és olajlámpák fényénél feltúrták a földet, s felnyitották a koporsót. A szemtanúk állítása szerint Elizabeth a hét év alatt nem porladt el, s ahogy ott feküdt, még mindig olyan volt, mint Ophélia. A kesztyűs kéz óvatosan félresöpörte a híres aranyfürtöket, elvette az élettelen arc mellett heverő lapokat, és a halott nőt visszatemették a  földbe.

Ez az egész história, természetesen, jó reklám volt a könyvhöz. Csak hát a szerzőnek nem sikerült költői dicsőségre szert tennie - az újságokban kegyetlen kritikákkal illették a verseit. Rossetti nem tudott aludni, odalett a nyugalma, élete hátralevő részében pedig marcangolta a lelkiismeret, s mikor meghalt, meghagyta, hogy ne a családi sírba temessék, hanem távolabb a Highgate-től, ami misztikus félelemmel töltötte el.

(56-57. oldal)

 

B. Akunyin, G. Cshartisvili: Temetői történetek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Bagi Ibolya (elbeszélések), Sarnyai Csaba (esszék)

Olvastam már a preraffaeliták zűrös (nő)ügyeiről, a Millais-képet is ismertem, de erre a kihantolásra nem emlékeztem. Gyönyörű egy história, mit mondjak! Éljenek a tájképek! Meg a csendéletek! 

A Highgate-ről sok minden érdekeset megtudtam egyébként, leginkább Marx Károllyal kapcsolatosan (szenvedélyek, nőügyek, újratemetések s minden más, mi szemnek s szájnak ingere), de azért mégiscsak ez a mozzanat volt a legmegrendítőbb. Nesze neked aranyhaj meg örök szerelem!

Kihirdették a MIDEM 2009 győzteseit

Január 20-án került sor a cannes-i Théâtre Debussy-ben a zenei kiadók egyik legfontosabb díjának átadására. Az Év Művésze Philippe Jaroussky kontratenor és Julia Fischer hegedűművész lett.

Barátosnémmal épp a feminizmust meg a szüfrazsetteket emlegettük ma délután, miről is nekem - minden különösebb ok nélkül - rögtön Zazie jutott eszembe. Pláne hogy a frankofónia is szóba került mostanában, meg aztán sokat hallgattam őt karácsony környékén, de így aztán most megint végigtúrtam a YouTube-ot. Érdemes belenézni a klipjeibe, persze úgy az igazi, ha valamit konyít az ember a szövegekhez is, de magukban sem rosszak.

Un point c'est toi

Ez kicsit botrányosra sikerült, de végül nagyjából megbékélt vele mindenki, aki számít. Bár az sincs kizárva, hogy egyszercsak eltűnik a YouTube-ról, és persze senki ne nézze végig, aki érzékeny az ilyesmire. A poén a végén csattan.

 

Excuse-moi

Ezzel meg tisztelegjünk az indiai filmkultúra előtt!

Amikor beteg vagyok, nincs kedvem semmiféle ugrándozáshoz, a puha ágy és a forró tea mellé pedig kiváló társ a könyv, így aztán szépen haladok tervezett olvasmányaimmal, gyors vagyok, mint a villám. Tegnap éjszaka befejeztem egy újabb Akunyint, a Különleges megbizatásokat. Ha precízek akarunk lenni, ez a kötet időrendben megelőzi az Az államtanácsost, amit a múlt héten olvastam el, de ez ne ejtesen kétségbe senkit, ha engem nem zavart, más se aggódjon miatta! Meg aztán egy darabig úgyis elvonáson leszek, a következő kötet magyar megjelenésére pár hónapot várni kell.

Itt most két kisregényről van szó: a Pikk Bubi címűről, ami tulajdonképpen egy humoros, csűrcsavaros szélhámos-história, majdnem burleszk; illetve az A dekorátor nevezetűről, ami pedig egy véres, kegyetlen, és legfőképpen szomorú történet, Hasfelmetsző Jack-parafrázis (ha nem hangzik ez így nagyon hülyén, meg aztán nem is parafrázis, mert hogy konkrétan maga Jack a címszereplő, teljes valójában).

Hangulatilag tehát nagyon különbözik a két mese, Makó nem is lehetne messzebb Jeruzsálemtől, ami persze nem azt jelenti, hogy ne férne el némi sötéten groteszk az előbbiben, vagy ne találnánk kuncogásra érdemes sorokat az utóbbiban.  Ami mégis összeköti a két kisregényt (Fandorinon, és azon túl, hogy mindkét esetben a kriminális személy "fedőnevét" - egyben valamiféle metaforát - rejti a cím), az Anyiszij Tulipanov alakja. Az első történet legelején találkozunk vele, ekkor lesz belőle Fandorin asszisztense és jobbkeze, és a második kisregény végén búcsúzunk el tőle. Tulajdonképpen Tulipinov karrierjéről, vagy ha úgy tetszik, "nagy szerencséjéről" is szólnak ezek a történetek, nem mellesleg legfőképp az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, és a főhőst, Fandorint.

Tudnivaló, hogy ezek a krimik, Fandorin történetei sosem végződnek tökéletes happy enddel. Enyhén szólva. Az igazságérzetünket mindig bántja valami az utolsó oldalakat olvasva és azon túl, mert a gonosz nem mindig nyeri el méltó és kellőképp súlyos büntetését, a jók pedig néha sokkal többet veszítenek egy-egy rejtély megfejtésével, mint amit nyerhetnek általa. Fandorin nem tehet mást, hajtja a fátum, szorítják a körülmények... vagy valami hasonló, és igazságszeretete, egyenessége, jósága, zsenialitása arra ugyan elég, hogy lefülelje a gonosztevőket, hogy valamelyest helyrerázza a kizökkent világ rendjét, de arra már nem, hogy megnyugtatóan elvarrja a szálakat, hogy tökéletes béke, rend, boldogság honoljon szerte az nagy világban és az olvasó szívében a regény bevégeztével.

Miért mondom ezt? Mert az A dekorátor véres, naturális, gyomorforgató történet, nem is lehet más, ha egyszer Hasfelmetsző Jack a címszereplő, de érdekes módon mégsem ez maradt meg bennem leginkább, legelevenebb emlékként, élményként a regényből, hanem a szomorúság. És ebben a nagy szomorúságben pedig az, hogy mennyire szereti Akunyin a hőseit. Tudom, hogy ez nem irodalmi kategória, hogy egy regény tisztességes elemzésében ez nem szempont - de hát nem is azt csinálom éppen -, még csak bizonyítékot se tudnék hirtelen hozni rá konkrétan, de a legnagyobb, legkegyetlenebb brutalitás kellős közepén is talál az olvasó egy-egy mondatot, gesztust, ami erről a szeretetről árulkodik. És ez jó.

Jean Auguste Dominique Ingres: A Harvey-nővérek, 1804

Hálátlan perszóna lennék, ha nem emlékeznék meg Austen regényeiről, hiszen olyan sok élvezetes, víg percet szereztek nekem az elmúlt hónapokban. Egyikben sem csalódtam (Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka, Emma), mindegyik opuszban volt valami, amiért érdemes volt azt elolvasni, ráadásul olyan utolérhetetlen hangulata és iróniája van ezeknek a szövegeknek, hogy a könyv befejeztével sem szabadul meg tőlük az ember, sokáig elkísérnek.

Van pár dolog, amin morfondírozgatok egy ideje, persze nem biztos, hogy van válasz. Nem ezek Austen regényeinek legfontosabb és legrelevánsabb problémái, tudom, de engem nagyhirtlenjében ezek találtak meg valamiért.

Az egyik kérdés már régen motoszkál a fejemben, hogy ugyanis olyan mély, kitartó, szenvedélyes és fülig szerelem, mint amit ezek a jóurak mutatnak ezekben a regényekben, csakis íróNŐK tollából születik. Ezen azért talán érdemes kicsit eltöprengeni, hogy ugyan miért. Gondolkodtam, tudnék-e példát mondani arra, amikor férfi ír így férfiról, de semmi nem jutott eszembe.  A nők könnyebben írnak érzésekről? Netán szívesebben? Avagy csak a nők fejében élő elvárásokról lenne szó, ami valójában soha nem is volt a férfiak sajátja? Ki tudja ezt megmondani? Na de ez már szinte filozófia...

A másik kérdés  a végkifejlettel, a leánykéréssel és az érzelmek megvallásával kapcsolatos, mert hogy kíváncsi lennék, vajon miért pont úgy vannak a dolgok ahogy. Van-e ennek vajon egyáltalán jelentősége?

Ugyanis akad példa Austen regényeiben - ilyen az Értelem és érzelem, de ilyen az A klastrom titka is -, ahol a fentiekről csak a mindentudó narrátor pár mondatából, esetleg bekezdéséből értesülünk, szemérmes módon, szinte szűkszavúan. Miközben meg minden olvasó azt várja szívrepesve, mikor is következik be a nagy egymásratalálás, minden filmben - Austen regényeinek filmes földolgozásaiban is - ez a legfontosabb jelenet, a csúcspont. Hát naná!

Nézzük csak a Klastromot!

El is indultak; és Mrs. Morland valóban helyesen ítélte meg a látogató szándékát. Magyarázattal kellett szolgálnia édesapja indítékairól; először azonban ő maga kívánt magyarázkodni; s még el sem érték Mr. Allen birtokát, már olyan jól meg is tette, hogy Catherine legszívesebben örökké ezt hallgatta volna. Henry megvallotta vonzalmát, s viszonzásul azt a szívet kérte, amelyről nagyjában egyformán tudták már mind a ketten, hogy úgyis az övé; mert Henry ugyan most már igaz szívéből szerette Catherine-t, érezte és élvezte jellemének minden kitűnőségét és őszintén szerette társaságát, meg kell azonban vallanom, ez a vonzalom a hálából sarjadt, más szóval: Henry csak azóta gondolt komolyan Catherine-re, amikor észrevette, hogy a leány jó szívvel van iránta. Beismerem, ez a körülmény felettébb szokatlan egy regényben, és csúful csorbítja a hősnő méltóságát; ám ha a mindennapi életben is éppannyira szokatlan, legalább eldicsekedhetem zabolátlan képzeletemmel.

Mrs. Allennél igen kurta látogatást tettek, ...

És Mr. Andrew Davies - egyébként nagyon bájos - forgatókönyve szerint:

Jó, persze világos, hogy egy filmben mindent meg kell mutatni, amiről butaság lenne beszélni. Ugyanakkor ha olyan pimasz lenne a film, mint maga Austen, amikor fricskákat szór, nem lenne ilyen "heroikus" és szenvedélyes a befejezés. De hát minden néző a totálisan kifejtett happy endre vágyik, nem igaz? Ennek "kell" megfelelni.

Mondhatjuk azt is, hogy a Klastrom-regény nem annyira a szenvedélyekről meg a szerelemről szól, sokkal fontosabb benne a humor, a parodisztikus elemek vagy akár a báj, így aztán nem is csoda, hogy az írott szövegben, Austen eredetijében a vallomás nem olyan hangsúlyos, sőt! Maguk az érzelmek és az imádott nő is kap hideget-meleget eleget...

Mi a helyzet akkor az Értelem és érzelemmel? Abban aztán vannak indulatok, szenvedélyek, bűn, kegyetlenség, szenvedés, ami csak kell egy lányregénybe, minden. Ehhez képest...

 

Bartonba jöttének célja egyszerű volt. Nőül akarta kérni Elinort; s mivel nem volt egészen járatlan az efféle kérésben valóban sajátos, hogy a jelen esetben oly kényelmetlenül érezte magát, s oly igen rászorult a bátorításra meg a friss levegőre.

Hogy mennyi időbe telt azonban, míg a kellő elhatározásba lovalta magát; hogy mikor adódott a végrehajtására alkalom; hogy mi módon fejezte ki magát és hogyan fogadták - nos, ezt szükségtelen részletesen taglalnunk. Ennyit mondunk csupán: amikor négy órakor mindannyian asztalhoz ültek, vagy három órával Edward érkezése után, már elnyerte hölgye kegyeit, el az anyai áldást, s nem csupán a szerelmes elragadtatott vallomásában, hanem a józan ész igaz szava szerint is ő volt a világon a legboldogabb férfi. Helyzete csakugyan nem mindennapian örvendetes volt. Nemcsak a viszonzott szerelem szokott dicsősége dagasztotta keblét s emelte hangulatát. Vétlenül szabadult a kötelékből, mely jó ideje gyötrelmére volt csak, egy nőtől, kit már rég nem szeretett; s ugyanakkor lélekemelő biztonságban tudta magát a másiknál, akiről magában bizonyára réges-rég lemondott, azon nyomban, hogy vágyódva kezdett gondolni rá. Nem a kétség, nem a szorongás, hanem a végső kétségbeesés adta át helyét a boldogságnak; s e változásról nyíltan beszélt, oly szívből jövő, áradó, hálás derűvel, hogy ilyennek barátai nem látták még soha.

Szívét feltárta Elinornak, minden gyöngeségét, minden vétkét megvallotta, s amaz első kamasz vonzalmat, amely Lucyhoz fűzte, huszonnégy esztendejének minden bölcselői méltóságával kezelte.

 

"Szükségtelen részletesen taglalnunk" - nahát! És az "elragadtatott vallomás"-ok? Persze abban is van valami, hogy Edward és Elinor csöndes szerelmesek - nem is mindig érteni mit és miért csinálnak -, a "hálás derű" pedig szemérmesebb a szenvedélyességnél.  A szenvedélynél, ami ugyan Mariann sajátja, és végigvonul az egész regényen, sőt egyik központi problémája annak, de mire Brandon ezredeshez érkezünk a történetben, és lenne mit vallani, úgy látszik, jórészt vagy teljesen sikerült a kisasszonynak belőle kigyógyulnia, mert az ő szerelmük néhány csenevész mondatnál többet nemigen érdemel Austentól.

Azért a filmek itt is csalnak kicsit: emlékezzünk csak Emma Thompson nevezetes hörgéseire, miközben Hugh Grant tétova vallomását hallgatja! Ha Andrew Daviesnél maradunk, se járunk nagyon másképp:

(A fentiekkel még csak véletlenül sem azt szeretném mondani, hogy ezek a filmek hiteltelenek lennének, sőt, nagyonis tetszenek, csupán arra csodálkozom rá időnként, hogy jelenkori értelmezéseink talán a romantikusoknál is romantikusabbak.)

Ehhez képest közvetlenül, párbeszédes formában, egyenesben kell szembesülnünk a dolgok szenvedélyes voltával például a Büszkeség és balítélet, de az Emma c. regényben is.  Sőt, milyen érdekes, mindkét szövegben rögtön kétszer is! Ráadásul az első esetben mindkettőben eredménytelenül, kikosarazással végződik a jelenet, a második esetben pedig teljes sikerrel és a megvallot érzések őszinte viszonzásával. Csak hab a tortán, hogy a Büszkeség és balítélet még abban a tekintetben is különleges, hogy Mr. Darcy tudhatja magáénak mindkét leánykérést: a kiábrándítót és a boldogítót egyaránt.  Igaz az is, hogy  az ő első jelenete sokkal inkább fölkavaró és fájdalmas, míg Mr. Elton az Emma első leánykérő jelenetében nevetséges és kisszerű.

Megjegyzem, szerintem a világirodalom egyik legmulatságosabb jelenete ebben a műfajban az, ami Emma és Mr. Knightley között zajlik gyakorlatilag egy teljes fejezeten át! Kellőképpen érzelmes és megindító jelenetről van szó, persze, de éppen elegendő humorral és iróniával fűszerezve ahhoz, hogy ne érezzük valami végtelenül életidegennek és giccsesnek az egészet. A romantika, a XIX. század legeleje sem egyenlő az ízléstelenséggel meg a sziruposan emészthetetlen ömlengésekkel, még ha némelyek ezt másképp is szeretnék gondolni.

És hogy mit is gondol Mr. Knightley?

 

... Pedig nagy erőfeszítéssel maradt ott nap nap után, míg végre a posta meghozta Jane Fairfax históriájának hírét. Akkor aztán boldogságába - amelyet érezni kellett, sőt nem is szégyellt érezni, mivel sosem hitte, hogy Frank Churchill megérdemli Emmát - annyi féltő segíteni akarás, annyi sajgó aggodalom vegyült, hogy nem tudott tovább maradni. Hazalovagolt az esőben, s ebéd után azonnal átsétált, hogy lássa, hogyan fogadta a legédesebb, legjobb, minden hibája ellenére hibátlan teremtés a hírt.

Először izgatottnak és kedvetlennek látta. Frank Churchill gazember. Majd azt hallotta Emmától, hogy sohasem szerette a fiatalembert. Frank Churchill talán mégsem egészen elvetemült. Mire visszatértek a házba, övé lett Emma keze és adott szava, s ha egyáltalán eszébe jut ekkor Frank Churchill, lehet, hogy nagyon derék fickónak nevezi.

Ez csak a jelenet és a fejezet legvége, és a szellemes alaphelyzetből nem is érzékeltet semmit - hogy ugyanis Emmának már megint valaki olyan vall éppen szerelmet, akiről a legkevésbé sem feltételezné, mert már megint mindent félreért -, de a finom szellemesség, ami Jane Austent olyan utolérhetetlenül szórakoztatóvá teszi, ott van az utolsó mondatokban. 

(Jut eszembe: micsoda férfias dolog esőben hazalovagolni,  Mr. Knightley elkönyvelhet még egy jó pontot!)

És ha már a humornál tartunk: talán pont ezért a szívem csücske a Büszkeség és balítélet már régóta, és lett újabban az Emma. Egészen lenyűgöző, mennyire ismeri az embereket Austen, és hogy milyen formákban és ezer módon tudja bemutatni az érzéseiket, a gondolataikat, a hibáikat, a fejlődésüket, mindent... És ez hatalmas élmény minden olyan ember, olvasó számára, aki szereti az embereket, vagy legalábbis szereti őket megfigyelni. Nincs is érdekesebb dolog az embereknél!

Ennyit a magvas tépelődésekről.

Húha. Tegnap hallottam a Bartókon Schumann: Az éden és a péri c. művét, illetve annak csak a második felét, ezért aztán mégsem teljesen biztos, hogy jól figyeltem, jól értettem a címet. Schumann biztos. Sajnos a Périt nagyon ritkán lehet hallani, pedig nagy kedvem lenne hozzá, mert ez valami olyan szép volt, hogy nagyon. Valahol csak levadászom egyszer.

Egyébként sem először határozom el, hogy jobban bele kellene magamat ásnom Schumannba, mert mindig mellbe vág, amit tőle hallok, és mindig csak véletlenül kapok el ezt-azt. Tudatosítok...

Nem bírtam ki! Voilá...

A csipkés vaskerítésen alig észrevehető ajtó előtt megtorpant: nem annyira látta, mint inkább megérezte az oldalról közelítő könnyed mozgást. Hirtelen arra fordult, minden eshetőségre készen baljával megmarkolta a bot nyelét (a belsejében egy hosszú, vékony tőr volt eldugva), de nyomban elernyesztette az izmait. 

Valaki csakugyan állt a kerítés árnyékában, de ez a valaki szemmel láthatóan a gyengébb nemhez tartozott.

- Ki maga? - kérdezte Eraszt Petrovics a szemét meresztgetve.

Az illető közelebb jött. Fandorin először rövid bundájának gallérját és a cobolyprémmel szegett kapucni félkörét látta meg, s a félig eltakart arc háromszögében csillogó, óriási szempárt.

- Litinova kisasszony? - csodálkozott. - Mit keres itt ebben az órában?

A Larionov-féle lakásban megismert kisasszony egészen közel jött. Kezét a vastag muffba dugta, s a szeme szinte földöntúli fénnyel világított.

- Gazember! - kiáltotta a gyűlölettől izzó hangon. - Két órája szobrozok itt! Jéggé dermedtem!

- Miért vagyok gazember? - háborodott föl Eraszt Petrovics. - Fogalmam se volt róla, hogy engem vár... 

- Nem ezért! Ne tettesse magát tökkelütöttnek! Nagyon jól tudja! Igenis gazember! Direkt össze akart zavarni! Valóságos angyalnak mutatta magát! De én átlátok az ilyeneken! Maga ezerszer rosszabb a Hrapov- és Burljajev-féléknél! Magát könyörtelenül el kell taposni.

Az elszánt kisasszony e szavak után elővette a muffból a kezét, amelyben megcsillant az ismerős revolver, melyet az államtanácsos meggondolatlanul visszaadott neki.

Eraszt Petrovics várt, nem következik-e lövés. Észrevette, hogy a vastag kesztyűbe bújtatott kéz remeg, és a cső jobbra-balra leng. Gyorsan előrelépett, megfogta Litvinova kisasszony vékony csuklóját, és oldalra húzta. 

- Mindenáron le akar lőni ma valakit a törvény szolgái közül? - kérdezte halkan, a kisasszony szemébe nézve.

- Gyűlölöm! Opricsnyik! - suttogta a lány, és szabad kezével mellen ütötte.

Fandorin kénytelen volt elengedni a botját, s a lányka másik kezét is megfogni.

- Rendőrkopó!

Eraszt Petrovics figyelmesebben megnézte, és két dolgot vett észre. Először azt, hogy Litvinova kisasszony a hópelyhekkel porzott prém keretében s az utcai lámpák, a csillagok és a hold sápadt fényében észtveszejtően szép. Másodszor, túlságosan csillog a szeme ahhoz, hogy csak a gyűlöletnek lehessen tulajdonítani.

Sóhajtott, lehajolt, átölelte a vállát, és szenvedélyesen belecsókolt a fizika minden törvényének ellentmondóan meleg szájába.

- Csendőr! - lihegte a kis nihillista, és hátrahajolt. De ugyanabban a pillanatban két karját a nyaka köré fonta, és most ő húzta magához. Fandorin tarkójába belenyomódott a revolver kemény markolata.

- Hogy talált meg? - kérdezte lihegve.

- Ráadásul ostoba is - jelentette ki Eszfir. - Maga mondta, hogy minden címjegyzékben...

És ismét magához húzta, mégpedig olyan hevesen, hogy a hirtelen mozdulattól a parányi revolver elsült, megsüketítve Eraszt Petrovics jobb fülét és fölriasztva a topolya ágain ülő csókákat.

(97-99. oldal)

Borisz Akunyin: Az államtanácsos

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Fordította: Szabó Mária

 

Azt, ugye, érezzük, hogy mennyire igyekezünk azért megmaradni a józan ész s az egzakt tudományok berkeiben: analitikus gondolkodás, fizika törvényei s egyebek, más kérdés, mindez mennyire sikerül. Az eredmény mindenesetre bombasztikus.

Mindemellett leszögezném, hogy ez egy nagyon sötét, kegyetlen, kilátástalan regény. Is.

Azóta már az Az államtanácsost olvasom Akunyintól, haladok-haladok. Mivel a torkom és a manduláim stabil gyulladásban vannak már két napja, zenét nem is igen tudok hallgatni, vagy csak keveset. A regény amúgyis olvastatja magát, még úgyis villámsebességgel haladok, hogy időnként kicsit bajlódni kell az orosz nevekkel. De annyi baj legyen!

Egészen szentimentálisnak vagy inkább sziruposnak tűnő jelenetek is sorjáznak egyébként a szövegben, már ahhoz képest, amit az ember vár, vagy ahhozt képest, hogy egyebütt meg milyen véres és sötét minden. Mindez persze hol komolyan, hol idézőjelekkel. Élvezetes, úgy, ahogy van. Én csípem az ilyesmit!

Készült film is a regényből: a nagy Oroszországban nagy mozifilm, a címszereplő  Oleg Menysikov, minden orosz nők - a pletykák szerint hiábavaló - álma, talán az egyetlen valódi orosz filmsztár.

Mintha kicsit idős lenne a szerepre, Fandorin a regény szerint harmincöt éves, de a figura nem rossz. Valami ilyesmit képzeltem a szövegek alapján, valóban. Kicsit piperkőc, elegáns, nagyon érzékeny és nyilvánvalóan rendkívül intelligens. Milyen is lehetne más, nem igaz? Persze a filmet kellene látnom, hogy jó szívvel dönthessek felőle...

Talán az m2 megkönyörül rajtunk, van tévésorozatos verziója is a filmnek, bár az Azazelt is olyan elképesztő időpontban adták, hogy képtelen voltam a végére járni. Az is igaz, hogy az Azazelnek messze nem volt olyan visszhangja és sikere, mint a többi Fandorin-filmnek, tán nem is kellene annyira bánkódnom miatta.

Viszont az A török csel például mozifilmként mindennél nagyobb bevételt hozott az orosz mozikban az adott évben, nem is beszélve a díjesőről, amit kapott. Sorozat formájában szintén az m2 vetítette, vetíti, sajnos egyszerűen képtelen vagyok hetente rendszeresen követni az epizódokat.

Állítólag egyébként már nagyban készül az Azazel angol nyelvű filmváltozata is, annyit lehet róla tudni, hogy Paul Verhoeven rendezi, a démoni szépségű Amáliát Milla Jovovich, az ifjú Fandorint pedig Dan Stevens alakítja. Valamiért kétségeim vannak, biztosan alaptalanok, majd kiderül.  Talán nem ártana, ha a forgatókönyvet is Akunyin írná, de aztán lehet, hogy még jobb is így, hogy nem. Dan Stevens még jó is lehet.

Ezt a jóembert Philippe Jarousskynak hívják, fajtájára nézve pedig kontratenor.

Véletlenül sem szeretnék valami nagy szakértőnek tűnni, nem vagyok pontosan tisztában a kontratenorság ágaival s bogaival, de meggyőződésem szerint valahogy így énekelhetnek az angyalok. Bár még igazi angyallal sem találkoztam, 'cause angels are so few, ahogyan a nóta is tartja, úgyhogy biztosra ezt se vegye senki! Megjegyzem, a kontratenorok is so few, nagyon-nagyon so few, még inkább, mint a mezei tenorok, pedig azokból is alig akad. Ráadásul Philippe tökéletesen úgy néz ki, mint aki nem is erről a világról való. Gyanús... 

Viszont nagyon szép. 

 

Vivaldi: Vedro con mio diletto

Bár már nagyon túltengek, de azért ezt nem hagyhatom szó nélkül. Pár nappal ezelőtt meghalt Ilosfalvy Róbert.

Nemes egyszerűséggel neki - és anyunak - köszönhetem az operát, az ő lemezén keresztül fogott meg a műfaj. Az ő hangja és áriái keltették föl az érdeklődésemet, hogy mi is rejtőzik azok mögött a csodás "dalok" mögött, amiket olyan szépen énekel. Ramerrez áriájától azóta is, folyamatosan kiráz a hideg.

Sokkal többet nem tudok róla mondani. Isten nyugosztalja!

A sok szöveg után egy kis pihentető látvány. Szeretem Walkuski szürreális képeit, még ha kicsit ijesztőnek is tűnnek időnként. Az operás-színházas plakátok egyébként is mindig elszórakoztatnak.    

Poéngyilkos részlet következik a regény majdnem legvégéről.

Az is kiderül, hogy Kleber asszony - többek között - nem is az a kifejezetten buta liba. Mindez az egyik utas, Reginald Milford-Stokes előadásában. (Őlordsága egyébként - teljesen igazságtalanul - kissé elfogult szegény Fandorinnal, mint ez hamarosan ki is derül.) Következzék tehát az "aljas bizánci" és a "leendő anya" végső összecsapása.

Majd a következő történt.

Mrs. Kleber vad, sipoló-sziszegő hangot hallatott, amitől borsózni kezdett a hátam, felkapta az asztalról a gyümölcskést, s leírhatatlan gyorsasággal az oroszra vetette magát. A váratlan támadás készületlenül érte a diplomatát. Az életlen ezüst penge belehasított a levegőbe, s kicsivel a kulcscsontja alatt Fandorin húsába hatolt, de úgy tűnt, nem túl mélyen. A diplomata fehér ingét elöntötte a vér. Első gondolatom az volt: mégiscsak van Isten, s megbünteti az ilyen gazembereket. Az aljas bizánci meglepetten hátrahőkölt, de a vérszomjas fúriát nem elégítette ki az eredmény, s a kés nyelét még erősebben szorítva, ismét döfésre emelte a kezét.

Ekkor lepett meg mindannyiunkat a kis japánunk, aki részt sem vett a vitában, s mindeddig észrevétlenül a háttérben maradt. Majdnem a plafonig ugrott, szörnyű torokhangon vijjogott egyet, mint a sas, s még mielőtt elérte volna a mennyezetet, cipője orrával csuklón rugta Mrs. Klebert! Ilyen trükköt még egy olasz cirkuszban sem láttam!

A gyümölcskés messzire repült, a japán guggolva földet ért, Mrs. Kleber pedig eltorzult arccal hátrálni kezdett, bal kezével szorítva sérült csuklóját.

Ám eszében sem volt elállni vérszomjas szándékától! Háttal az állóórának esett (már írtam önnek erről a szörnyű tákolmányról), kétrét görnyedve megemelte ruhája szegélyét. Bármennyire magamon kívül voltam is az események gyors egymásutánjától, ez már több volt a soknál! Megpillantottam fekete selyemharisnyába bújtatott bokáját (bocsásson meg, kedves Emily, hogy erről is írok), fodros rózsaszín alsóneműjét, majd a következő pillanatban Mrs. Kleber újból kiegyenesedett, s bal kezében egy ki tudja, honnan előkerült pisztoly villant meg. Egy kétcsövű, apró, gyöngyházmarkolatú fegyver.

Nem bátorkodom szóról szóra elismételni Önnek mindazt, amit ez a nőszemély Fandorinnak mondott, de Ön valószínűleg nem is ismeri az ilyen kifejezéseket. Rendkívül energikus és expresszív mondanivalójának lényege az volt, hogy ez az "elvetemült torzszülött" (itt most eufemizmust használok, mert hiszen Mrs. Kleber jóval durvábban fejezte ki magát) életével fizet ezért az aljas bűvészmutatványért. "De előbb még ártalmatlanná teszem ezt a sárga mételyférget!" - visította a leendő anya, majd előrelépett, s Mr. Aonora lőtt. Az összeesett, s tompán fölnyögött.

Mrs. Kleber egy újabb lépést tett előre, s a pisztolyát egyenesen Fandorin arcának szegezte. "Én valóban hibátlanul célzok - sziszegte. - S egyenesen a bájos kis szemeid közé eresztek egy golyót."

Az orosz csak állt, tenyerét az ingén egyre növekvő vörös foltra szorította. Azt nem mondhatnám, hogy reszketett a félelelmtől, de azért egyre sápadtabb lett.

A hajó a szokásosnál is jobban megbillent - egy hatalmas hullám csapódott az oldalának, s láttam, amint a Big Ben [megj. tőlem: ez a már említett szörnyű állóóra] ormótlan tömege meginog, oldalra dől, és... egyenesen Mrs. Kleberre zuhan! A kemény fa tompán a tarkójának csapódott, s a rendíthetetlen nő arccal zuhant a földre. A nehéz tölgyfa alkotmány teljes súlyával nehezedett rá.

Mindannyian Mr. Aonohoz rohantunk, aki a mellkasát ért lövéstől a földön feküdt. Eszméleténél volt, s mindenáron fel akart állni, Truffo doktor azonban leguggolt mellé, s vállánál fogva határozottan visszafektette a sebesültet, majd ruháját feltépve megnézte a golyó ütötte sebet, s elkomorodott.

"Szemmiszég - mondta összeszorított fogakkal a japán - Arig-arig súrort."

"És a golyó? - kérdezte nyugtalanul Truffo. - Érzi, kolléga, hogy hol van?"

"Aszt hiszem, a dzsobb rapockámban erakadt - válaszolta Mr. Aono, s számomra elképesztő hidegvérrel hozzátette. - Bar arsó rész. Át kerr vésznie a contot a hátamon. Esz nadon nehész. Bocásszon meg a kerremetrenségért."

Ekkor Fandorin valami rejtélyeset mondott. A sebesült fölé hajolva halkan így szólt: "No lám, Aono-szan, teljesült a vágya - most már ön az én ondzinom. Az ingyenes japánórák, sajnos, elmaradnak."

Mr. Aono azonban, úgy látszik, tökéletesen értette ezt a halandzsát, s elfehéredett ajkait erőtlen mosolyra húzta.

 (272-274. oldal)

Tényleg nem ez Akunyin legjobb regénye, de azért élvezetes. A figurák, a fanyar humor, és az a mód, ahogyan a nézőpontokkal, a nyelvvel-nyelvezettel, valamint az elrejtett és fölfedett igazi személyiségekkel játszik, bőven megéri azt a nem egészen háromszáz oldalt. Nem butuska krimi ez sem.

... az ostoba kis doktorné szánalmas próbálkozása felébresztette Renata hiúságát. Talán nem kellene-e neki is kipróbálnia csáberejét ezen a gusztusos orosz medvebocson? Persze kizárólag out of sporting interest, na meg hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, ami nélkül egy magára valamit is adó nő létezni sem tud. A szerelmes rajongás távol állt Renatától. Őszintén szólva, mostani állapotában [megj. tőlem: terhes!] a férfiak, az émelygésen kívül, semmit sem váltottak ki belőle.

Hogy agyonüsse az időt (vagy ahogyan ő nevezte, "hogy gyorsabban ússzon a hajó"), Renata egyszerű tervet eszelt ki. Könnyed kis tengeri manőverek, "Medvevadászat" fedőnéven. Mellesleg, a férfiak inkább a kutyafélékre hasonlítanak. Mint ismeretes, azok is primitív teremtmények, és három alapvető típusba sorolhatók: sakálok, juhászkutyák és a vadászebek. Minden egyes fajtához más-más használati utasítás tartozik.

A sakál dögöt eszik - vagyis a könnyű prédát kedveli. Az ilyen férfiak kapnak az alkalmon. Ezért Renata már az első négyszemközti beszélgetésük alkalmával elpanaszolta Fandorinnak, milyen ember is Monsieur Kleber, ez az unalmas bankár, ez a besavanyodott alak, akit a számokon kívül semmi sem érdekel, s egyáltalán nem foglalkozik fiatal feleségével. Még egy tökkelütött is észrevette volna: ez a nő szenved a semmittevéstől, és vágyakozik valami után. Mondhatni, a csupasz horgot is bekapja, mindenféle csali nélkül.

Nem jött össze. Sokáig tartott, amíg el tudta terelni a szót a férje bankjával kapcsolatos utálatos kérdésekről.

Na, jól van, most akkor Renata a juhászkutyának állított csapdát. Az effajta férfiak imádják a gyenge és védtelen nőket. Az ilyen férfinak nincsen egyébre szüksége, mint hogy védjen és oltalmazzon. Jó fajta, rendkívül hasznos és könnyen kezelhető. Itt az a legfontosabb, hogy ne mutatkozz túlságosan gyengefájúnak - a férfiak félnek a beteg nőktől.

Néhány alkalommal Renata elalélt a hőségtől, s kecsesen lovagjának és védelmezőjének acélos vállára hanyatlott. Egyszer nem tudta kinyitni a kabinja ajtaját - beszorult a kulcs. Este a bálon megkérte Fandorint, hogy védje meg a kissé becsípett dragonyos őrnagytól.

Az orosz odatartotta a vállát, kinyitotta az ajtót, illő módon szembeszállt a dragonyossal, de a szerelemnek a legkisebb jelét sem adta a fajankó.

Renata elcsodálkozott: lehet, hogy mégis egyszerű vadászeb? Ránézésre meg nem mondanád.

A férfiaknak ez a harmadik típusa a legprimitívebb, s tökéletesen hiányzik belőlük a fantázia. Csak a durván érzéki hat rájuk, mint például a mintegy véletlenül kivillanó boka látványa. Ugyanakkor a sok jeles férfiú, sőt kulturális nagyság éppen ebbe a kategóriába tartozik, így hát érdemes próbálkozni.

A vadászebekkel nem kell teketóriázni. Renata megkérte a diplomatát, hogy pontban déli tizenkettőkor nézzen be hozzá - szeretné megmutatni neki az akvarelljeit (valójában semmiféle akvarellje nem volt). Tizenkettő előtt egy perccel a vadászatra készülő hölgy már ott állt a tükör előtt, meztelen vállakkal, egy szál alsóneműben.

A kopogtatásra kikiáltott:

- Igyekezzen már, jó ideje várom.

Fandorin belépett, s kővé dermedve megállt az ajtóban. Renata, anélkül, hogy megfordult volna, megriszálta előtte a fenekét, s meztelen vállát mutogatta. Már a tizennyolcadik századi okos szépasszonyok rájöttek arra, hogy nem a köldökig húzódó dekoltázs hat legizgatóbban a férfiakra, hanem a meztelen nyak és a csupasz hát. Magától értetődik, hogy a védtelen gerinc látványa az emberi hímekben is felébreszti a ragadozó ösztönt.

Úgy látszik, a diplomatára is hatott - csak állt az ajtóban, nézett befelé, meg sem mozdult. Miután elkönyvelte a hatást, Renata szeszélyesen így szólt:

- No, mi lesz már, Jenny! Jöjjön ide, és segítsen felöltöznöm. Nagyon fontos vendéget várok, mindjárt itt lesz.

Mit tesz hasonló helyzetben egy normális férfi? 

A pimaszabbja, mondjuk, csendben odalépne, és gyengéden megcsókolná a nyakába hulló hajtincseket.

Az átlagos, se hús, se hal férfi odanyújtaná a ruháját, és szégyenlősen felkuncogna. 

Ez esetben Renata úgy tekintené, hogy a vadászat sikeresen befejeződött. Felháborodást színlelve kirakná a szemtelen fickót a szobájából, aki ezek után teljesen érdektelenné válna  aszámára. Fandorin azonban nem az átlagos férfi módjára viselkedett. 

- Nem Jenny van itt - mondta undorítóan nyugodt hangon. - Én vagyok az, Eraszt Fandorin. M-megvárom odakint, amíg felöltözik.

Mindent egybevetve, vagy a csábításnak ellenálló, valamilyen ritka fajtából való, vagy titokban perverz. Ez esetben hiába erőlködnek az angol hölgyikék. Bár Renata éles szeme a perverzió semmi jelét nem fedezte fel a diplomatán. Ha csak nem vesszük azt a szokását, hogy szeret kettesben maradni Barbosszal. 

De mindez ostobaság. Ennél sokkal komolyabb oka volt, hogy elkeseredjen.

(156-159. oldal)

Igen, ezen az átkozott hajón minden nő Fandorinra hajt. Hiába.

Szép kis kép ez férfiakról, s pláne nőkről! Még ha csak egy elkényeztetett liba szemüvegén keresztül is.

Azért megnyugodtam ám, hogy van negyedik változat. Ha csak egyetlen darab is. Esetleg ötödik?

 Ilyen szemtelenségekért például.

- No és beleegyezett? - kacagott fel a hadnagy.

- Igen. Két táska aranyhomokért.

- S mi lett az indiánvezérrel? - kérdezte mosolyogva Fandorin. Vonzó a mosolya, csak nagyon gyerekes, gondolta Clarissa. Nem, kedves Miss, verje ki a fejéből. Ahogy ezt Suffolkban mondják, finom a sütemény, de nem neked készült.

(130. oldal)

Borisz Akunyin: Leviathan, Európa Könyvkiadó, 2004.

Ford.: Bagi Ibolya

Én nem tudom, mit mondanak Suffolkban, de majd kiesett a könyv a kezemből. Egyrészt mert annyira pimasz, úgy elbánik ez a mondat szegény Clarissával, a hervadó és csöppet sem volt soha izgalmas-nővel, hogy csak úgy nyekken... És nem ez az első eset a regény folyamán. (Elképesztő irónia lengi át az egész sztorit, amely regény sokak szerint nem is épp Akunyin legsikerültebbje.) Másrészt eszembe jutott a Fekete vipera egyik általunk (barátosnémmal) sokat emlegett jelenete, mikor I. Erzsébet, a szűz királynő kijelenti, hogy ő bizony szereti a péksüteményt, és a helyzet annyira nem kétértelmű, hogy már egyértelmű, mindez mindenféle testüktől elválasztott fejek, vérfürdő, kivégzések és nevezetesebb utolsó mondatok társaságában...

Csak nem volt időm, kedvem írni, illetve egyszer próbáltam, de valami technikai malőr miatt nem sikerült, föladtam és azóta se. 

A lényeg körülbelül a következő. Saramago fajsúlyos, gyönyörű, ám helyenként irtózatosan kemény, ironikus, szatirikus, cinikus szövege annyira megvislete a gyomromat, hogy úgy döntöttem, kicsit elég a magas röptekből, ideje újra tizenkét évesnek lenni. Ha meg már azt nem lehet, akkor legalább úgy csinálok, mintha tizenkettő lennék, így aztán csupa-csupa lektűrt olvasok hónapok óta. És valami hihetetlen módon élvezem. 

Lista következik.

Borisz Akunyin: Azazel, Akhilleusz halála, Leviathan (folyt.köv., delikvensek megvétettek karácsony alkalmából).

Jane Austen: Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka, Emma. 

Oldalakat, napokat, heteket tudnék mesélni valamennyiről, egyenként is meg egyszerre is az egészről, de így utólag már nem olyan vidító a dolog. Majd ha valami eszembe jut, ami igazán megjegyzésre méltó, megörökítem. Ha csak nem jut eszembe valami még sokkal jobb annál is...

Hogy én mit találtam! Youtube persze. (Hogy merre kotorásztam már megint, csak a Jóisten tudja...) Nem épp Mozart, meg kicsit sem Beethoven, de arra tökéletes, hogy pár hétig az esős, sötét, téli hajnalokon határozottan könnyebb szívvel sétáljon az ember munkába, mert van mit dudorászni. Sztravinszkijt ritkán szoktam.

Tíz évvel ezelőtt - pont tíz évvel ezelőtt - még sokkal többet néztem tévét, és nemcsak egyszerűen tévét, hanem TV5-et. Mert hogy az jót tesz a nyelvi kompetenciámnak. (Höhö.) És pont akkoriban volt fenomenális, hatalmas, elképzelhetetlen és páratlan siker a Notre Dame de Paris c. francia-kanadai musical, amit a frankofón világon kívül szinte senki sem ismer, pedig nem hiszem, hogy annyival alábbvaló lenne az átlagnál. Kifejezetten érdekes hangulata van, némelyik dalban kifejezetten föllelhető valami rafinéria, és a szövegek sem rosszak, már amit az én franciás nyelvtudásom (höhö) ebből sejteni enged (az elkövető: Luc Plamondon.)

Egy szó, mint száz: sokat láttam és hallottam akkoriban a darabból, jól megfigyelhettem persze a sármos mosolyú, csillagszemű előadó hölgyeket és főként urakat, akik egycsapásra lettek francianyelvű asszonyok és leányok első számú kedvencei, mondanom sem kell.

Ez a dal meg aztán végképp mindent tarolt akkoriban! Olyan nagy sláger volt, hogy mi azt el se tudjuk képzelni. Nem ártana néha "csodabogár" országok "csodabogár" dalairól hallani. Egészen fölüdít és fölvidít. Szóval most elleszek egy darabig... Vicces! És persze nagyon-nagyon  szenvedélyes! 

Az előadók: Garou mint Quasimodo, Daniel Lavoie mint Don Frollo és Patrick Fiori mint Phoebus

Ha valaki nem ismeri a Lammermoori Lucia c. operát Donizettitől, hát szívből ajánlanám, mert a nagy kedvenceim közé tartozik. Minden horrorisztikus, gótikus túlzásával, kegyetlenségével, eszelősségével együtt, sőt talán éppen azért. Ízig-vérig opera! Pontosan olyan, amilyennek az operát mindenki elképzeli, az is - pláne az - aki még sose látott olyat. Prototípus. 

Legelső élményem még a kilencvenes évek elejéről, közepéről való: Miklósa Erika debütálását volt szerencsém látni ebben a szerepben, és hatalmas élmény volt. Talán volt közben más is, amire már nem emlékszem, aztán jött a DVD-s korszak.

Egy 1985-ös előadást szereztünk be legutóbb, itt Katia Ricciarelli énekli Luciát, José Carreras pedig Edgart. Tegyük hozzá gyorsan - mert szeretjük-, hogy korábbról már birtokunkban van egy másik fölvétel is, 2002-ből. Ebben, a jóval fiatalabb előadásban Patrizia Ciofi és Roberto Alagna éneklik a főszerepeket. Ez utóbbi egyébként kivételes fölvétel abban a tekintetben, hogy nem az opera általában játszott, hanem a francia változata szerint készült: egyes jelnetek elmaradnak; mások, újak kerülnek be; az énekelt nyelv sem olasz, hanem francia...

Időnként bele-belenézek az egyikbe vagy a másikba, végighallgatom a kedvenc jeleneteimet, és noha mindkettő szép előadás, mégiscsak a különbségek a markánsabbak.

Katia Ricciarelli - valamiért sosem szerettem igazán szegényt, pedig tudom, hogy nagy művész, mégsem-, szinte éltes háziasszonynak tűnik Patrizia Ciofival összevetve. A Ricciarellit körülvevő gazdag kiállítású díszletek, a szép jelmezek között mintha kevésbé lenne fontos a sötét tragédia. Vagy az is lehet, hogy a tradicionális, színpompás megjelenítés felületesebbé teszi a nézőt. Lehet, hogy többször kell végignézni, végighallhatni ezt az előadást ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, hogy megtaláljam az igazi feszültséget és drámát.

A francia előadásban keményebb dolgok történnek. Több a vér, a sötétség, a téboly. A megrendülés is. Patrizia Ciofi nagyon-nagyon jó ebben a szerepben: gyönyörű a hangja, finom a koloratúrája, tökéletesen érthetővé válik általa, milyen az, ha a "bravúrária" nem önkényesen burjánzik, hanem a transzcendenciát érzékelteti. Tudom, hogy sikk őt nem szeretni és bírálni, lehet, hogy nem akkora művész, nem akkora hang, mint sokan mások, de számomra döbbenetes volt az, amit ebben a darabban, ebben az előadásban művelt. (Pláne úgy, hogy a tényleg tökéletes Natalie Dessay helyére kellett beugrania.)

Törékeny, valósággal beteges. Komor és idegesen vibrál, a hangja pedig egyenesen félelmetes. Penge. Egyáltalán nem meglepetés, amikor végez szerencsétlen Arthurrel... Ha nem volna ilyen impresszív és lenyűgöző jelenség, azt mondhatnánk, bármely horrorfilm éke-dísze lehetne a figurája. 

És meg kell mondjam, Alagna se rossz! Nem ő a középpont, de hiteles, amit csinál. Ez akkoribban volt, amikor még nem ment el tökéletesen az esze. Az ilyen megszállott vagabundok egyébként is jól állnak neki, és olyankor nagyon szeretem nézni-hallgatni, amikor a szerepe szerint fordul ki önmagából...

Kezembe vettem Scott eredeti regényét is azóta, és okosabb lettem tőle, jé, milyen érdekes... Az a helyzet ugyanis, hogy Scott történetében Lucia szülei élnek, nem a báty az egyetlen és fő intrikus. Sőt! Leginkább Lucia anyjának hatalmi ambíciói azok, amelyek irányítják a család életét, és végül azt a pusztulásba is vezetik. Egy erős nő áll az események középpontjában tehát, méghozzá vasmarokkal és kemény szívvel.

Ehhez képest az operából eltűnnek a szülők, Lucia bátyja lesz a "főgonosz", nincs már anyafigura. Nem hogy erős, de semmilyen. Nőként azonban még mindig főhősnőnk mellett áll egy társalkodónő vagy komorna, aki - ha gyakorlatilag jelentéktelen szereplőként is, de - támogatja, pátyolgatja, sajnálja a szerencsétlen lányt.

A francia verzióból ez a nőfigura is kimarad. Lucia teljesen egyedül van nőként egy jó csomó férfi között, akik egymás között harcolván, intrikálván, becsvágyván fölhasználják, kihasználják őt. S noha nem kétséges, hogy Edgar szereti Luciát (illetve "Lüszi"-t), hogy nevelő abbéja is szánja őt, ez mégiscsak a férfiak rideg, katonás, sötét világa marad. Annyira, hogy ebben az előadásban - lépünk egyet tovább-, a kórusban sincsenek nők. Őket is férfiruhába, katonai vagy vadász jelmezbe öltöztette a rendező, s lehet ezen háborogni máskor, de mert itt és most értem a szándékot, nemcsak hogy elfogadom az ötletet, még tetszik is. 

De szeretnék még következő előadásokat. Sokat.

 Hamvas írásáról jutott eszembe a következő. Rokonok. 

…vajon hallotta-e nyájas olvasónk valaha is háttérzeneként mondjuk a Tannhäusert? Merthogy annak borzasztó. De A nürnbergi mesterdalnokok se jobb, ha ugyanis nem rá figyelünk, akkor csak idegesítő zajfüggöny lesz belőle, míg viszont ha kellő elmélyedéssel hallgatjuk, akkor ez a mű csupa szellem, líra, derű és bölcsesség. Valójában persze a levegő matematikailag jól megragadható rezgéséről van szó, ami tőlünk függően minősül zajártalomnak az első esetben, az operairodalom egyik csúcsának a másodikban. Vagyis akkor műalkotás, ha akként fogadjuk be, és abban az esetben tudjuk műalkotásként befogadni, ha erre gyerekkorunktól fogva mintegy kiképeztek, ha megtanultuk, hogyan jár az ember operába, mit vesz magára ilyenkor, hogyan szokás viselkedni a nézőtéren, milyen képeket kell vágni a nyitány alatt ás hogy merre van a büfé; végül, de nem utolsósorban pedig, ha nem vagyunk teljesen botfülűek. Tehát a kultúránk (a kiképzés) és a személyes adottságaink (bizonyos fokú zenei hallás) eredményeképp a fizikai jelenségből (hanghullámok) létrejön az esztétikai élmény.

Miért ne jöhetne létre az osztrigából is?

Nyájas olvasónk talán akként vélekedik, hogy A nürnbergi mesterdalnokok esetében mégiscsak volt egy műalkotás, amit Wagner előzetesen letett az asztalra. Ez igaz, ám az esztétikai élmény végső soron tudatállapot, ami összekapcsolódhat egy meglévő műalkotással, de összekapcsolódhat valami mással is, például az ikebanában a virágrendezéssel, a japán teaszertartásban a teaivással, egy dunántúli présház teraszán pedig esetleg egy pohár jobb cuvée mélyreható elemzésével; természetesen nem a virág, a tea vagy a bor a lényeg, hanem az emberi tudat, amelyben ezek a dolgok megjelennek vagy így, vagy úgy. Ha megfelelő helyen, időben és módon, de főképp a legmegfelelőbb hangulatban fogyasztjuk a fentebb említett osztrigát, akkor olyasfajta fénylő, tiszta és ráébredés jellegű tudati pillanatokat élhetünk át, amilyenek egyébként a nagy művekkel való találkozásokat jellemzik. Persze ez is csak ritkán és kivételesen szerencsés körülmények között jön össze, de örüljünk annak is, mert a többség nem él át ilyesmit soha.

Összegzés: a gasztronómia olyan művészet, amelyben a mű élvezete, tehát a befogadás legalább annyira meghatározó jelentőségű, mint a mű létrehozása, sőt néha fontosabb annál, néha meg azonos vele.

A többi művészet ugyanilyen, de erről általában nem tudunk.

(…)

 

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Bevezetés, III. Taplónyelv és osztriga, 12-13. oldal

 

Az elmúlt hét véletlenszerű operás élményeiről az egyik legmeglepőbb tévés kalandom jutott eszembe, ami valaha is ért.

Talán egy évvel ezelőtt is volt már, hogy az egyik szombat este, tökéletesen véletlenül, némi értelmet keresgélve a televíziócsatornák sűrűjében, ráakadtam, ráakadtunk a Z tévén (az Uhrin Bence bácsi- és Iba Duba galaktikus nyelvész és jósnő-féle Z tévén) egy egészen érdekes Carmen előadásra. Nem ám részletekre vagy ízelítőre, hanem az egész, teljes előadásra. Azóta se tudtam a dolgot megfejteni: vajon miért, hogyan volt ez így.

Maga Maria Ewing volt a címszereplő, a rendezés pedig egészen aprólékos és hiteles, pláne ahhoz képest, mennyire látszott: most aztán beleadnak apait-anyait, a grandiozitás a legkevesebb, ami a látottakról elmondható. A nézők - mint egy bikaviadal arénájában - körben foglaltak helyett, a porondon zajlott az előadás. (Vélhetően felvételről jobban élvezhető volt mindez egyébként, mint a helyszínen, bár a hangulat meg kárpótol.)

Aztán utánanéztem persze, meg is találtam a neten, miről is van itt szó. Egy londoni, 1989-es fölvételről, Maria Ewing számos DVD-jének egyikéről, mert hogy Carmenként van neki több. Három egészen biztosan.

Nagyon klassz nő, most legalább a saját szemeimmel láthattam, miért is volt ő olyan nevezetes Carmen, bár kétségem eddig sem volt sok. Rosinaként ugyanis láttam őt, úgy is ellenállhatatlan, nem meglepő tehát, hogy Carmenként meg végzetes.

Újabb kutatásaim eredménye néhány felvétel a YouTube-on, hála Istennek van ott néhány értékes pillanat a glyndebourne-i előadásból. Sokak szerint Maria Ewing legjobbjából.

 

Sajnos ezt az előadást sosem láttam végig, de ebből a pár részletből is látszik, miért tartják számon Maria Ewingot a legjobb Carmenek között. Nem kell művésziesen bandzsítania vagy rázogatnia a fenekét ahhoz, hogy elragadó  és csábító legyen, olyan egyszerű, ahogy énekel, ahogy kinéz, ahogy viselkedik, mint amikor Edith Piaf fogja magát és belekezd egy sanzonba. Jó nagy adag szexepillel nyakon öntve. Illetve nem is nyakon öntve, mert belőle jön az, nem kívülről kell belemártogatni.

Találtam még néhány érdekes részletet a Saramago-szövegben. Van persze több is, de ezekről szeretnék most egy kicsit gondolkodni.

Félelmetes az egész. Tiszteletlen. Könyörtelen. És azért megrázó, mert a színvonal magas. Nem köpköd, nem acsarkodik, csak egyszerűen és szépen odarakja az orrunk elé. A következőket például egy hosszas leírás, egy körmenet végtelennek tűnő taglalása, méteres körmondatainak végén.

... Én pedig, a királyotok, Portugália, Algarve és a többi tartomány ura, ki áhítatosan megyek s fogom eme aranyozott botok egyikét, nézzétek, miként tesz erőfeszítéseket egy uralkodó, megőrzendő hazája s népe világi s lelki javait, küldhettem volna szolgát is magam helyett, egy herceget vagy márkit, hogy az lássa el a feladatomat, ám én személyesen jöttem, s ugyancsak személyesen az infáns testvéreim, a ti uraitok, térdeljetek, térdeljetek már, mert mindjárt itt a szentségtartó, és jövök én is, őbenne Krisztus van, énbennem pedig ama kegy, hogy a földön király lehetek, vajon melyik győz a kettő közül, ami az érző húst illeti, csakis jómagam, a királyi kan, tudjátok jól, az apácák Urunknak hitvesei, szent igazság ez, hiszen engem, akárcsak Urunkat, ágyukba fogadnak, s mert én vagyok az Úr, azért sóhajtoznak a gyönyörtől, markukban olvasót szorongatva, összefonódnak, egybeolvadnak misztikusan a testek, miközben a kápolna szentjei a fülüket hegyezik a baldachin alatt elsuttogott, forró szavakra, az ég fölött van ama baldachin, mert ez itt maga a menny, jobb nem is létezhet, a Megfeszített feje pedig a vállára billen, szegény, talán a kínzások fájdalmai okán, talán hogy jobban láthassa a vetkőző Paulát, talán féltékenyen, amiért elrabolják tőle a hitvest, e tömjénnel illatosított kolostori virágot, fennséges a teste, ám én végül elmegyek, ő pedig ott marad neki, ha teherbe esik, a gyermek tőlem van, nem kell újabb angyali üdvözlet, hátul mottetát és szent himnuszokat dalolva énekesek jönnek, s ettől egy ötletem támad, nincs ebben párja a királyoknak, az ötletekben, egyébként hogyan is uralkodnának, jöjjenek az odivelasi apácák Paula szobájához a Benedictust énekelni, mialatt odabent fekszünk, előtte, közben és utána, ámen.

(177-178. oldal)

Nemcsak hogy profán, de arrogáns. Züllött. Persze mindez a regény egyik szereplőjéről, a  (szinte állandó jelzővel emlegetett) királyi kanról, Portugália uráról árul el valamit, hiszen az ő szemszöge érvényesül itt a szövegben, az ő gondolatait, monológját olvassuk.

Amikor a mindentudó narrátor közvetlenül szólal meg, noha az értékrend és a közölni vágyott eszmeiség azonos marad, a hangvétel teljesen más. Itt is a testiség, az erotika, ha úgy tetszik: az emberi, a természettől való kerül szembe az istenivel, a vallásossal és a misztikussal, a hangvétel mégis fiomabb. Blimundáról és Baltasarról szólva, akik a világ és pláne az egyház által meg nem szentelt kapcsolatban élnek együtt, szó sincs arroganciáról. Sokkal inkább a szerelem tökéletes, természetes kifejezéséről, leírásáról, ami - a szöveg szerint - értékét tekintve megközelíti az istenit, sőt maga az isteni vagy még több is annál... (Jegyezzük meg: az isteni és a misztikus itt kifejezetten a vallásos, a katolikus egyház által képviselt eszmeiséget jelenti, lásd a holdfényes éjszaka, a vakok, Szent Luca és a szaglás példáját! )

Mi árulna el erről többet, mint az a tény, ahogyan a cselekmény, a jelenet formálódik. Blimunda és Baltasar úton vannak. December van, éjszaka, és nem találtak még maguknak szállást. Saramago nem mondja ki, de tökéletesen érthető a betlehemi párhuzam.

December van, rövidek a napok, felhős ég alatt még hamarabb sötétedik, ezért Baltasar és Blimunda megalszanak egyszer az úton, Morelenában, egy szalmakazalban, azt mondták, Mafrából jönnek, és Lisszabonba tartanak, látta a bérlő, hogy tisztességes népek, még pokrócot is adott nekik kölcsön, legyen mivel takarózni, a bizalom még erre is képes. Már tudjuk, hogy ezek ketten szeretik egymás testét, lelkét és akaratát, ám ahogy így fekszenek, a test kívánságának engedelmeskedik az akarat és a lélek, sőt, talán még erősebben csimpaszkodnak a testbe, hogy az örömében ők is osztozzanak, nehéz kitudni, mi a részek részesedése, hogy veszít vagy nyer-e a lélek, amikor Blimunda fölemeli a szoknyáját, és kioldja a gatyáját Baltasar, hogy nyer vagy veszít-e az akarat, amikor mindketten sóhajtoznak s nyögnek, hogy győzött vagy legyőzetett-e a test, amikor Baltasar elpihen Blimundában, ő pedig pihenteti Baltasart, mindketten megpihenve. A világ legjobb illata ez, a föltúrt szalmáé, a testeké a pokrócon, a jászolnál kérődző borjaké, a szalma közt beáramló hideg illata, talán a hold illata, mindenki tudja, hogy a holdfényes éjszakának más szaga van, még egy vak is megmondaná, pedig éjszakát nappaltól megkülönböztetni nem bír, Süt a hold, Szent Lucának tulajdonítják a csodát, pedig csak szaglás kérdése, Úgy bizony, kérem, micsoda szépséges holdfény van ma éjjel.

Másnap pirkadat előtt keltek. (...) A bérlő majd belép, meglátja a köszönet jeléül összehajtogatott pokrócot, s lévén tréfás ember, megkérdezi a borjakat, No, mondjátok, volt-e mise az éjjel, ők pedig odafordítják szarvacskáikat, de nincsenek meglepve, hiszen az embereknek mindig van valami mondanivalójuk, és néha még fején is találják a szöget, mint most is, mert az itt alvók szerelme és a szentmise között nincsen semmi különbség, ha pedig mégis volna, annak a mise látná kárát.

(155-157. oldal)

Szerintem Saramago direkt sajnálja, hogy már nem égethetik meg istenkáromlásért.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

Kedves ismerősöm szíves közlése alapján: Despnia azért lett, volt Rosina hosszú évekig a magyar opera számára - s él ennek hatása ma is -, hogy a serdületlen ifjúság figyelmét nehogy lényegetlen, ám esetlegesen kacagásra ingerlő dolgok elvonják a lényegtől. Na! Most már ezt is tudjuk. Kongeniális. Föl se tűnt, míg nem mondták...

Nem is igazán volt véletlen, mert gyanakodtam, hátha ma is rábukkanok valami érdekesre a Mezzon, ami (már megint) nem szerepel a műsorújságokban, és lám a Fidelio volt az. Mégpedig filmváltozatban, műtermesben.

A legfurcsább, amit elmondhatok róla, hogy a főszereplőnőt, Gwyneth Jonest egyáltalán nem ismeretem volna föl, ha nem látom kiírva a nevét. Pedig volt már hozzá párszor szerencsém, és azt sem hiszem, hogy a maszk sikerült volna ennyire jól. Hogy mit nem tesz egy kellően megválasztott paróka...

A zene nagyon szép volt, a hangok igencsak meggyőzőek - tisztázzuk: Gwyneth Jones a legnagyobb szopránok közé tartozik, akik erre a Földre születtek-, ráadásul Böhm vezényelt. Maga az előadás is nézhető, mert egyszerű, hála Istennek nincsen tele kisebb és nagyobb rőkönyökkel, az énekesek színészként is megállják helyüket... mi kell még? Mégsem voltam tökéletesen elájulva attól, amit láttam. (Sokkal inkább attól, amit hallottam!) Látszik, érezhető az a majdnem negyven év, ami eltelt a forgatás óta. Nehéz pontosan megfogalmazni, miben, hogyan, de mintha egy másik világban mozognának a karakterek.

Erős fölindulásban vagyok, hogy megnézzem az Opera Fidelioját, előtanulmánynak mindenképpen megfelelt a mai nap, meg aztán Beethovent sose hallgat az ember hiába.

Hamvas Béla: A JÓISTEN UZSONNÁJA

Június a piros hónap. Mint ahogy a május a zöld, és az augusztus az aranysárga. Júniusban nyílik a pipacs. Piros Pünkösd, amikor a Szent szellem a földön piros lángnyelv alakjában megjelenik. A piros gyümölcs hónapja, cseresznye, meggy, eper, málna, ribizke. És amin nem lehet eléggé csodálkozni, ez nem a sóvár és megvadult piros. E gyümölcsökben semmi kihívó nincs, ellenkezőleg, valamennyi csupa nevetés. Derült és gyermekpiros ez, az év első természetének színe.

Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni, és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több, vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Később, a hónap végén a szamócához már megengedhető, és vannak, akik a málnához, főként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes. De a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.

Az elkészítés módja lehet, hogy az ember egy réteg epret, egy réteg cukrot és egy réteg tejfölt helyez el egymás fölött, és a gyümölcsöt éppen csak hogy egy kicsit megnyitja. Mások a gyümölcsöt épen hagyják, és a tejfölt a tetejére öntik, hadd szivárogjon le, oldja fel a cukrot, és vonja ki az eper levét. Az edény fenekén rózsaszínű ital gyűlik össze, s a leghelyesebb, ha az ember, miután az epret megette, úgy ahogy van, nem kanállal eszi meg, hanem megissza. Ez az uzsonna tökéletes befejezése.

A bűnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehűti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hőfokon alul a gyümölcs ízéből éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehőfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendő, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelőtt a friss reggeli szedésből, délelőtt tíz óra tájban elkészíteni, és délután három-fél négyig hűvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hőség már fölengedett és a levegő enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor délutáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyékos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielőtt ismét a szőlőbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendű munkát végzi, vagyis szőlőműves. Uzsonna után megnyugodott gyomorral és kedéllyel a rafiát övébe dugja, a metszőollót zsebre teszi, a kapát megfogja és kimegy a tőkék közé, hogy a szabálytalan hónaljhajtásokat levagdossa, a lazult vesszőket megigazítsa, és ahol gyomot talál, azt kikapálja.

Még jó, hogy rögtön írja, hogy piros. Különben bajban lennének a hermeneutikai köreim, értelmezési horizontom beborulna: meg lennék lőve, melyik gyümölcsről is van szó tulajdonképpen. Mert e kérdésben maga a bonyolultság uralkodik. Szamóca, eper, fekete és fehér eper, szeder... Ember legyen a talpán, aki kibogozza! Ami biztos, hogy remek mulatság nyáron lelegelni az eperfákat, bár az is tény, hogy ezt a gyümölcsöt senki nem tartja annyira, hogy hűtse, habosítsa, isteni asztalokon szervírozza.

Megjegyzem egyébként, a földi epret minden nélkül - se cukor, se tejszín, se tejföl, se rum! -, eszem. Napocska-melegen.

Amivel tökéletesen egyetértek: a Jóistent én is egybeírnám.

A fehér eper fájának leveleiről pedig hirtelen Verdi édesapja jut eszembe. Ha jól emlékszem, volt némi dolga selyemhernyókkal. Vagy rosszul?