Hamvas írásáról jutott eszembe a következő. Rokonok.
…vajon hallotta-e nyájas olvasónk valaha is háttérzeneként mondjuk a Tannhäusert? Merthogy annak borzasztó. De A nürnbergi mesterdalnokok se jobb, ha ugyanis nem rá figyelünk, akkor csak idegesítő zajfüggöny lesz belőle, míg viszont ha kellő elmélyedéssel hallgatjuk, akkor ez a mű csupa szellem, líra, derű és bölcsesség. Valójában persze a levegő matematikailag jól megragadható rezgéséről van szó, ami tőlünk függően minősül zajártalomnak az első esetben, az operairodalom egyik csúcsának a másodikban. Vagyis akkor műalkotás, ha akként fogadjuk be, és abban az esetben tudjuk műalkotásként befogadni, ha erre gyerekkorunktól fogva mintegy kiképeztek, ha megtanultuk, hogyan jár az ember operába, mit vesz magára ilyenkor, hogyan szokás viselkedni a nézőtéren, milyen képeket kell vágni a nyitány alatt ás hogy merre van a büfé; végül, de nem utolsósorban pedig, ha nem vagyunk teljesen botfülűek. Tehát a kultúránk (a kiképzés) és a személyes adottságaink (bizonyos fokú zenei hallás) eredményeképp a fizikai jelenségből (hanghullámok) létrejön az esztétikai élmény.
Miért ne jöhetne létre az osztrigából is?
Nyájas olvasónk talán akként vélekedik, hogy A nürnbergi mesterdalnokok esetében mégiscsak volt egy műalkotás, amit Wagner előzetesen letett az asztalra. Ez igaz, ám az esztétikai élmény végső soron tudatállapot, ami összekapcsolódhat egy meglévő műalkotással, de összekapcsolódhat valami mással is, például az ikebanában a virágrendezéssel, a japán teaszertartásban a teaivással, egy dunántúli présház teraszán pedig esetleg egy pohár jobb cuvée mélyreható elemzésével; természetesen nem a virág, a tea vagy a bor a lényeg, hanem az emberi tudat, amelyben ezek a dolgok megjelennek vagy így, vagy úgy. Ha megfelelő helyen, időben és módon, de főképp a legmegfelelőbb hangulatban fogyasztjuk a fentebb említett osztrigát, akkor olyasfajta fénylő, tiszta és ráébredés jellegű tudati pillanatokat élhetünk át, amilyenek egyébként a nagy művekkel való találkozásokat jellemzik. Persze ez is csak ritkán és kivételesen szerencsés körülmények között jön össze, de örüljünk annak is, mert a többség nem él át ilyesmit soha.
Összegzés: a gasztronómia olyan művészet, amelyben a mű élvezete, tehát a befogadás legalább annyira meghatározó jelentőségű, mint a mű létrehozása, sőt néha fontosabb annál, néha meg azonos vele.
A többi művészet ugyanilyen, de erről általában nem tudunk.
(…)
Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.
Bevezetés, III. Taplónyelv és osztriga, 12-13. oldal
