Ha valaki nem ismeri a Lammermoori Lucia c. operát Donizettitől, hát szívből ajánlanám, mert a nagy kedvenceim közé tartozik. Minden horrorisztikus, gótikus túlzásával, kegyetlenségével, eszelősségével együtt, sőt talán éppen azért. Ízig-vérig opera! Pontosan olyan, amilyennek az operát mindenki elképzeli, az is - pláne az - aki még sose látott olyat. Prototípus.
Legelső élményem még a kilencvenes évek elejéről, közepéről való: Miklósa Erika debütálását volt szerencsém látni ebben a szerepben, és hatalmas élmény volt. Talán volt közben más is, amire már nem emlékszem, aztán jött a DVD-s korszak.
Egy 1985-ös előadást szereztünk be legutóbb, itt Katia Ricciarelli énekli Luciát, José Carreras pedig Edgart. Tegyük hozzá gyorsan - mert szeretjük-, hogy korábbról már birtokunkban van egy másik fölvétel is, 2002-ből. Ebben, a jóval fiatalabb előadásban Patrizia Ciofi és Roberto Alagna éneklik a főszerepeket. Ez utóbbi egyébként kivételes fölvétel abban a tekintetben, hogy nem az opera általában játszott, hanem a francia változata szerint készült: egyes jelnetek elmaradnak; mások, újak kerülnek be; az énekelt nyelv sem olasz, hanem francia...
Időnként bele-belenézek az egyikbe vagy a másikba, végighallgatom a kedvenc jeleneteimet, és noha mindkettő szép előadás, mégiscsak a különbségek a markánsabbak.
Katia Ricciarelli - valamiért sosem szerettem igazán szegényt, pedig tudom, hogy nagy művész, mégsem-, szinte éltes háziasszonynak tűnik Patrizia Ciofival összevetve. A Ricciarellit körülvevő gazdag kiállítású díszletek, a szép jelmezek között mintha kevésbé lenne fontos a sötét tragédia. Vagy az is lehet, hogy a tradicionális, színpompás megjelenítés felületesebbé teszi a nézőt. Lehet, hogy többször kell végignézni, végighallhatni ezt az előadást ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, hogy megtaláljam az igazi feszültséget és drámát.
A francia előadásban keményebb dolgok történnek. Több a vér, a sötétség, a téboly. A megrendülés is. Patrizia Ciofi nagyon-nagyon jó ebben a szerepben: gyönyörű a hangja, finom a koloratúrája, tökéletesen érthetővé válik általa, milyen az, ha a "bravúrária" nem önkényesen burjánzik, hanem a transzcendenciát érzékelteti. Tudom, hogy sikk őt nem szeretni és bírálni, lehet, hogy nem akkora művész, nem akkora hang, mint sokan mások, de számomra döbbenetes volt az, amit ebben a darabban, ebben az előadásban művelt. (Pláne úgy, hogy a tényleg tökéletes Natalie Dessay helyére kellett beugrania.)
Törékeny, valósággal beteges. Komor és idegesen vibrál, a hangja pedig egyenesen félelmetes. Penge. Egyáltalán nem meglepetés, amikor végez szerencsétlen Arthurrel... Ha nem volna ilyen impresszív és lenyűgöző jelenség, azt mondhatnánk, bármely horrorfilm éke-dísze lehetne a figurája.
És meg kell mondjam, Alagna se rossz! Nem ő a középpont, de hiteles, amit csinál. Ez akkoribban volt, amikor még nem ment el tökéletesen az esze. Az ilyen megszállott vagabundok egyébként is jól állnak neki, és olyankor nagyon szeretem nézni-hallgatni, amikor a szerepe szerint fordul ki önmagából...
Kezembe vettem Scott eredeti regényét is azóta, és okosabb lettem tőle, jé, milyen érdekes... Az a helyzet ugyanis, hogy Scott történetében Lucia szülei élnek, nem a báty az egyetlen és fő intrikus. Sőt! Leginkább Lucia anyjának hatalmi ambíciói azok, amelyek irányítják a család életét, és végül azt a pusztulásba is vezetik. Egy erős nő áll az események középpontjában tehát, méghozzá vasmarokkal és kemény szívvel.
Ehhez képest az operából eltűnnek a szülők, Lucia bátyja lesz a "főgonosz", nincs már anyafigura. Nem hogy erős, de semmilyen. Nőként azonban még mindig főhősnőnk mellett áll egy társalkodónő vagy komorna, aki - ha gyakorlatilag jelentéktelen szereplőként is, de - támogatja, pátyolgatja, sajnálja a szerencsétlen lányt.
A francia verzióból ez a nőfigura is kimarad. Lucia teljesen egyedül van nőként egy jó csomó férfi között, akik egymás között harcolván, intrikálván, becsvágyván fölhasználják, kihasználják őt. S noha nem kétséges, hogy Edgar szereti Luciát (illetve "Lüszi"-t), hogy nevelő abbéja is szánja őt, ez mégiscsak a férfiak rideg, katonás, sötét világa marad. Annyira, hogy ebben az előadásban - lépünk egyet tovább-, a kórusban sincsenek nők. Őket is férfiruhába, katonai vagy vadász jelmezbe öltöztette a rendező, s lehet ezen háborogni máskor, de mert itt és most értem a szándékot, nemcsak hogy elfogadom az ötletet, még tetszik is.
De szeretnék még következő előadásokat. Sokat.
