Napló kontemplál

Ma láttam a Mezzon egy Cosí fan tutte-előadást, teljesen véletlenül, és ráadásul pont azt, amire már régóta fájt a fogam. Több dolog miatt is izgatott ez a felvétel.

Egyrészt glyndebourne-i előadásról van szó, ott pedig gyakran születnek zseniális, közel zseniális, figyelemre érdemes vagy "csak" nagyonis élvezhető dolgok. Műhelymunkában alaposan kidolgozott, mondhatnám, szeretettel megmunkált előadásokat láttam már erről a fesztiválról, nem is egyet, nem is kettőt.

Másrészt Fischer Iván a karmester, és a nyilvánvaló magyar vonatkozáson túl azt is tudja mindenki, hogy micsoda kiváló dirigensről van szó, ráadásul nem mindennap láthatjuk őt operát vezényelni, pláne nem a tévében vagy bármiféle filmfelvételen, no meg pláne nem Glyndebourne-ből, lásd első pont!

Harmadrészt kifejezetten mutatós előadásról van szó abban a tekintetben, hogy nagyon fiatal a szereplőgárda, ha úgy tetszik, tökéletes az illúzió a látványt illetően. És bárki bármit mond, ez sem utolsó dolog.

Ugyanakkor - tény, mi tény - mindig is orroltam erre a darabra, vagy inkább arra a primitív fölfogásra, értelmezésre, hogy ugyanis a "nők ilyenek" - még szerencse, hogy az illendőség okán (általában) nem nevezik néven, pontosan mire is gondolnak, mit is értenek az "ilyenek" alatt -, és hogy ez micsoda filozófikus mélység meg az élet alapvetéseiből, örök, fizikai törvényszerűségeiből következő, logikusan levezethető tény. Mert ha még így is van - mondom én -, vajon az a "férfias" vislkedés olyan nagyon gáláns és üdvözlendő-e, amely játszadozik kedvese érzéseivel, packázik becsületével és lelkiismeretével, valamint a jó befektetés reményében még nagy tételekben fogad is rá, mint ahogyan azt a lóversenyeken szokás.

Egy szó, mint száz, nehezen viselem a Cosít, de most félretettem ellenérzéseimet és végignéztem az előadást. Mozart azért csak zseni, ezt senki nem vitathatja, megér hát némi megalkuvást.

És nem is csalódtam. Az előadás üde, öröm a szereplőkre nézni, láthatóan ők is élvezik, amit csinálnak. Helyenként kifejezetten mókás jelenetek és ötletek sora szórakoztat, és noha az előadás minden ízében tradícionális, kicsit sem poros. Miah Persson, a svéd szőkeség aratja a legnagyobb sikert Fiordiligi szerepében, azt hiszem, megérdemelten. Bár mindenki a helyén van, senki nem szürke, minden szerplőnek van formája, ereje, eleve az ő karaktere a legszimpatikusabb. Az ő lelke cincálódik meg leginkább - sosem hittem el, hogy megérdemelné-, de tartása ellenére sem veszi magát túl komolyan, marad benne játékosság, sőt kacérság. Igazán vonzó teremtés.

Biztos lehetne még tökéletesebb szereplőket, énekeseket találni - mert azt szinte mindig lehet -, még értőbb interpretáció is lehet számos, de azért jó kis előadás volt ez. Kezdő operistáknak is jó szívvel ajánlható.

És ami a fő: a megoldás csöppet sem megnyugtató. Nem akarják velem elhitetni, hogy nem történt semmi, hogy minden mehet a maga útján tovább. Ezt Mozart sem szeretné. Tudom, persze, hogy számos cizellált megoldás született már e témára, darabra, problémára, de végül mindig ugyanazt érzem. Hogy ugyanis alig tudok ennél kegyetlenebb operát elképzelni. Fáj.

Cosí fan tutte (Glyndebourne, 2006)

Ferrando: Topi Lehtipuu
Guglielmo: Luca Pisaroni
Don Alfonso: Nicolas Rivenq
Fiordiligi: Miah Persson
Dorabella: Anke Vondung
Despina: Ainhoa Garmendia

Orchestra of the Age of Enlightenment
The Glyndebourne Chorus
Vezényel: Fischer Iván

Rendező: Nicholas Hytner  

(P.S.: Csak tudnám Despina mitől Rosina az egyik alapvetésnek számító magyar operás könyvben, ettől meg aztán sok helyütt a neten...)

Egyszer karácsonyra kaptam egy nagyon szép DVD-t ajándékba: Gluck Orfeuszát Sydneyből. A címszerepet az a David Hobson énekli, akit már a Luhrmann-féle Bohéméletben megszerettem - nem is lehetett őket nem szeretni -, és itt sem csalódtam. Nem igazán ismerem az ausztrál operajátszást, emlékeim szerint ezen a két előadáson kívül nem is láttam tőlük soha semmit. (Vagyis dehogynem! Talán egy ősrégi Normát Dame Joan Sutherlanddel, de azt meglehetősen porosnak és élvezhetetlennek találtam, készséggel elhiszem, hogy a magam fogyatékosságai okán.) Tényleg kiesnek valahogyan a képből, az én szemszögemből legalábbis, pedig ez a két előadás - nem kis mértékben Hobsonnak is köszsönhetően - igazán remek!

Ez a Gluck-opera párizsi változata volt, ezért küzd tehát tenorunk a magasságokkal és a cikornyákkal, nem pedig egy hölgy, aki ugye alt. Eme tény, meg kell valljam, sokat lendített érdeklődésemen. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis valami bajom van a nadrágszerepekkel. Talán életem legelső élő operaélménye ebben a ludas, a Hunyadi László, melynek "igazságos Mátyás királya" - legnagyobb bánatomra - csöppet sem Helyei Lászlóra, annál inkább a sarki bolt hentesnénijére hasonlított, ráadásul ez a Mátyás király - akkor még ugyan nem éppen király - meglehetősen sokat és idétlenül szökdécselt "anyácskája" körül, amit fölemlegetni, tudom, gonoszság tőlem, azonban tény. Rémes volt! 

Orfeusz is férfi, noha jelképes meg művész, és vannak régi szokások, meg felül is emelkedhetünk... de én alapvetően úgy voltam vele, hogy szimbólumok ide, művészeti átlényegülés oda, ha szerelem, akkor legyen már férfi az a szerencsétlen! Noha már akkor sem tartottam kizártnak, hogy fölkutatok akár több olyan Orfeusz-előadást is, ahol nő alakítja a művészetek örök bajnokát. Voltak is tippjeim számosan, de azért elsőre jó volt ez így. Az előadás finom volt, Hobson hangja megindító, egyszerűek a jelmezek, a díszletek, mégis hatalmas megjelenítő erővel bírt minden. A Kar, a táncosok és az énekesek félelmetes csoportot alkottak, minden hangjuk, mozdulatuk hatott. Tiszták voltak a szimbólumok: a fekete és a fehér, a világokat összekötő életfa, az égből aláhimbálódzó hinta, a kés... Jó kis előadás volt az, nem volt vele semmi baj.

Aztán most itt van ez.

 

Christoph Willibald Gluck: Orphée et Eurydice (Orphee: Magdalena Kozena, vezényel: John Eliot Gardiner)

Nagyon szeretem ezt a zenét. Kezdetektől szerettem, de itt még hatásosabb és szebb, mint amilyenre emlékeztem. Nem is csoda, hogy meghatódik tőle minden fúria. (Az történik éppen, hogy Orfeusz indulna az alvilágba, de a fúriák nem akarják továbbengedni, mire ő csodás énekével elvarázsolja és meggyőzi őket.)

Robert Wilson rendezésében pedig nemcsak elviselem, de direkt csípem, hogy nadrágszerep az örök dalnoké. És Kozena hangja! Szenzációsan jó ez a jelenet.

Bent az első bika, bement a második, bement a harmadik, jött a tizennyolc gyalogos torreádor, akiket Kasztíliából szerződtetett súlyos pénzért a Szenátus, aztán lovasok léptettek a térre, lándzsájukat döfték, a gyalogosok papírdíszes dárdákat szúrtak, s az a lovag, akinek a bika nekiment, lerántván róla a köpenyét, a bikának ugrasztja a lovat, s kardjával megsebzi az állatot, így állván bosszút a bemocskolt becsületért. És bejön a negyedik bika, az ötödik, a hatodik, bejött már vagy tíz, tizenkettő, tizenöt vagy húsz, vérben ázik az egész tér, kacagnak a hölgyek, sinkogatnak, tapsolnak, olyanok az ablakok, mint virágos ágak, s pusztulnak a bikák sorjában, kiskerekű kocsin, hat lóval húzzák ki őket, pedig ennyi csak a királyi családot s a főrangúakat illeti meg, s bár ez nem bizonyítja a bikák királyi voltát vagy méltóságát, azt igen, hogy jó nehezek, a lovak a megmondhatói, azok a szép lovak, csak úgy csillog-villog a szerszámuk, a kámzsájuk karamzsinvörös, hímzett bársony, ezüstös rojt van rajta, akárcsak a takarókon, s már megy is a bika, nyilakkal átlyuggatva, lándzsákkal megtűzdelve, maga után vonszolva a zsigereit, a mámorban úszó férfiak megtapogatják a mámoros nőket, ők pedig leplezetlenül hozzájuk dörgölőznek, még Blimunda sem kivétel, s miért is lenne az, egész testével Baltasarhoz simul, bódítón hat rá a szeme láttára kiömlő vér, a bika véknyán a nyílt kutakból előbugyog az élő halál, megszédíti a fejeket, de csak egy kép rögzül, s hűti le a forró szemeket, egy bika félrenyaklott feje, a nyitott száj, a kilógó, vastag, érdes nyelv, mely nem fogja többé tépdesni a mezők füveit, legfeljebb a füstöt legelheti a bikák másvilágán, de azt bizony már nem tudjuk, pokol-e az vagy mennyország.

Mennyország lesz, ha van igazság, nem kerülhetnek a pokolba azok után, amiket elszenvednek, s ilyen kín a tüzes pokróc, ez a több rétegből álló, vastag lepel, amelybe számos petárdát helyeznek, a két végén fölgyújtják, s a pokróc lángra kap, a petárdák fölrobbannak, pattognak még jó sokáig, s bevilágítják az egész teret, olyan, mintha élve sütnék meg a bikát, s így rohan a téren körbe az állat, tébolyultan és dühödten, ugrálva és bőgve, miközben V. János és népe megtapsolja a nyomorúságos halált, mert lám, az ellen még a bika sem tud védekezni, nem tud öldökölni, csak elpusztulni. Égett hús szaga száll, ám olyan szag ez, mely nem bántja a perszelő autodafén edzett orrokat, s a bika legalább tányérra kerül, míg a zsidóból csak a hátrahagyott javai maradnak.

Na ilyen zsúfolt tablók az autodafék, az ünnepek (keresztelő, temetés, bíborosavatás és társaik) vagy épp itt a bikaviadal Saramago regényében. És van belőlük elég. Az érzékek diadala mindegyik: színek, szagok, ízek, súlyos kellékek, tömeg, halmozás, fokozás - ami csak belefér. S mindemögött a látvány mögött semmiféle irgalom nem jár sem az egyháznak, sem a tradícióknak, sem a királyság intézményének, sem a hagyományoknak, sem a szokásoknak, semminek... Tulajdonképpen az embereknek, az Embernek se nagyon. Főhőseink, Blimunda és Baltasar is bemocskolódik az idézett jelenetben, része lesz ennek az iszonyú kavalkádnak, nem tűnik ki, nem különül el tőle. Ők, akik számos tekintetben annyira különböznek, itt osztoznak valami iszonyatosban, ami általános. Talán éppen mert nem szakadhatnak el emberi lényegüktől, és éppen ezért lehet még fájdalmasabb ez az egész. Mert ha ez az, ami emberi, akkor süthetjük, kedves barátaim...

Ezekben a "pompás" jelenetekben mindig és egyértelműen ott trónol a halál, vagy ami még sokkal rosszabb: az értelemnélküliség. Bűzölög az egész. S miközben mindig ott lapul valamiféle  - nyakatekert - pátosz ezekben a "danse macabre"-szerű jelenetekben, alapvetően az egész végtelenül cinikus. Az is ahogyan a legrészletesebb, oknyomozó, részletező, dokumentáló, ténymegállapító leírásokat sőt körülírásokat közli a szöveg a lehető legnagyobb kínok, gaztettek és szenvedés leírása közben, azt meg-megszakítva, de az is, ahogy egy-egy mondattal vagy félmondattal összegez. Szenvtelen hangon. Vagy legalábbis tárgyilagosan. Vegyük csak a fenti idézet végkicsengését, az utolsó mondatokat! Hátborzongató.

Ahogyan az a gondolat is az szerintem, hogy az itt előadottak - és persze művészetté formáltak, Saramago szemüvegén át látottak - számunkra ugyan elfogadhatatlan dolgok, legalábbis a döntő többségük az, de még csak alig párszáz éve... Előfordulhat, hogy csak a XX-XXI. századi ember arroganciája ítéli el ilyen élesen és kíméletlenül az akkori világot? Vagy az ember eleve reménytelen eset? Lehet, hogy Saramago elfogult? Ha az is, mindenesetre nagyon olvastatja magát az és ahogyan ír.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

(Az idézet az 109-110. oldalakon olvasható.)

"A francia géniusz jóvoltából méltóságát visszakapott osztrák/német-olasz opera mellett kuriózum a német regényből formált francia operának, Massenet Wertherének 2004-es párizsi, koncertszerű előadása. Az 1892-ben bemutatott opera címszerepe eredetileg tenor. E magas férfihang a XVIII. század második felétől vált a komikus vagy intrikus szerepkör képviselőjéből a hősévé, aki általában hősszerelmes. De a hős nemcsak igazi férfi, hanem (Akhilleusz óta tudjuk) sebezhető is, általában tragikus hős. A tenorhang fénye paradoxont fejez ki: igazi, de nem normál férfit, aki általában magában hordozza a bukást - a normál férfihang a bariton."

FODOR GÉZA
La carte de Tendre ÉS, 2006. November 10., 45. szám

Mindig bírtam a baritonokat. Ahogyan a trónjukat vesztett királyfiakkal is szimpatizálok, meg a "lehetetlen" hősszerelmesekkel vagy a meg nem értett zsenikkel. De még ha basszus, az se baj! A magányosan bolyongó Fülöp király sokkal érdekesebb, mint Carlos. Vagy nem?

Nem szeretem, amikor cirkuszi mutatványosként méregetnek, méregetjük az énekeseket, de el kell ismerni, ez is az operajátszás része. Nem vagyok hajlandó arra sem, hogy megfeledkezzek róla: ez színház, dráma, játszani kell, nem egyszerűen csak énekelni, mint valami gép, amely képes - megfelelő és ritka körülmények között, illetve már ki hogy tudja, bírja - csúcsra járatódni, és (közel)tökéletes hangokat eregetni magából. Nem! Többet akarok! Ugyanakkor elismerem, hogy a zenei, az énekesi teljesítmény alapvető. Sőt! Az emberi hang olyan csodás dolog, hogy kevés más tud szebb élményt és mélyebb benyomásokat okozni. És kétségkívül kíváncsi az ember az extremitásokra. Most itt egy csokor. Donizetti, Rossini, Bellini - nem kímélték magukat meg az alapanyagot. Érdemes végignézni, hány példával szerepelnek az impozáns sorban...

Tenorok a magas D fölött

Érdekes persze a háttér is. Egyrészt a hangképzési oldal: hányféleképpen szól egy hang, a tenor hang milyen fajtái léteznek és egyebek. Másrészt az, hogy milyen szimbólumok állnak mindemögött. Ki a hős, ki az igazi férfi, mitől vonz a magas hang, mit jelentenek a tenor brillírok mögött az érzelmi csúcspontok...? Mert hát el kell ismerjük: az opera igazi sztárja a tenor. És ez biztosan nem véletlen. Rendületlenül kutakodom a témában.

Blimunda fölállt a lócáról, lángot gyújtott a tűzhelyen, leveseslábast tett az állványra, és amikor a leves felforrt, egy részét két nagy szilkébe szedte, és fölszolgálta a két férfinak, mindezt pedig egyetlen szó nélkül tette, azóta ki sem nyitotta a száját, hány órája is már, mióta megkérdezte, Hát magát hogy hívják, és bár előbb a pap fejezte be az evést, Blimunda kivárta míg Baltasar is végez, hogy használhassa a kanalát, mintha némán egy másik kérdésre válaszolna, Elfogadod-e szádnak a kanalat, mellyel e férfi a száját érintette, magáévá téve, ami a tiéd volt, s most újra tieddé téve, ami az övé lett, és annyiszor, hogy a tiéd és az enyém elvesztik értelmüket, mivel pedig Blimunda igent mondott, mielőtt egyáltalán kérdezték volna, Akkor házastársaknak nyilvánítalak benneteket. Bartolomeu Lourenço atya várt, amíg Blimunda kikanalazta a lábasból a maradék levest, majd megáldota, áldásával borítván a személyt, az ételt és a kanalat, az ölt, a tűzhely lángját, a mécsest, a gyékényt a földön, Baltasar levágott öklét. Aztán elment.

Nagyon nem sokkal később...

Lefeküdtek. Blimunda szűz volt. Hány éves vagy, kérdezte Baltasar, és Blimunda azt felelte, Tizenkilenc, pedig addigra már jóval idősebb lett. A gyékényre folyt egy kevéske vér. Középső és mutatóujját megnedvesítve benne, Blimunda keresztet vetett, és keresztet rajzolt Baltasar mellére, a szíve fölé. Mindketten meztelenek voltak. Egy közeli utcából párbaj zaja, kardcsattanás, futkosás hallatszott. Aztán csönd lett. Több vér nem folyt.

Amikor reggel Baltasar fölébredt, látta, hogy mellette Blimunda fektében kenyeret eszik, csukott szemmel. Csak akkor nyitotta ki a szemét, mely abban az órában éppen szürke volt, amikor végzett az evéssel, és akkor azt mondta, Sose akarok beléd látni.

Rögtön látszik, hogy ez Saramago, mégpedig az A kolostor regénye. Olyan felkavaróan ironikus meg szatírikus, már-már sötét és durva, hogy nevetni sem tud rajta mindig az ember, de letenni sem tudja. Mély. Okos. Csupa filozófia és körülírás, mégis izgalmas, és nem csak a szerelmi történet, a főszereplők sorsának alakulása miatt, hanem mert maga a történelem- és társadalombölcselet, a - közhelyesen is elmondható, de itt nem úgy - nagy létkérdések hajtják előre az embert az olvasásban. És olyan szép a nyelve, hogy csak na! És néha előbújik valami kis szentimentalizmus-féle - épp ezért ez az idézet itt fölül.  Saramago is csak ember. Vagy mi. Megkönnyebbülhetünk.

José Saramago: A kolostor regénye

Európa Könyvkiadó, 2007

Fordította: Takács Laura

(Az idézet az 59-60. oldalakon olvasható.)

 

Hector Berlioz: A trójaiak

(Didon: Susan Graham, Aeneas: Gregory Kunde, vezényel: Sir John Eliot Gardiner)

... az özvegy Dido már nem is látszik olyan fiatalnak, mint a testvére, Anna mondja, de az érettség, ami Cassandra arcán fáradt keserűség, Didóén életnedvektől táplált nőiesség és báj. A fekete nadrág-tunika-kosztümben és hálószerű, sötétkék köpenyben megjelenő királynő - bár nem nélkülözi a méltóságot -Polaski fenséges hősnőjéhez képest elegáns polgárasszony. A lágyabb, melegebb, meghittebb atmnoszféra, mely körülveszi, máris szerelmi történetet ígér. De hogy az - előre látható tragikus kimenetele előtt - berliozi költészettel bontakozzon ki, megfelelő partner is kell. Gregory Kunde ideális Aeneas. Szőke oroszlán, akiben a férfias sugárzás, robusztus aktivitás és a nő iránti érzékenység vonzó arányban egyesül. Graham Didója és Kunde Aeneasa egymáshoz való emberpár. Villars zárt hősével szemben Kundéé igazán szerelmes Didóba, csakugyan a szerelem és a hivatás klasszikus konfliktzusát éli meg, elválásuk az ő számára is tragikus. Szerelmük itt az operaszínház két gyönyörűséges jelenetével ajándékoz meg: ahogy a "királyi vadászat és vihar" végén Dido bíborszínű, végtelen uszályként utána lebegő köpenyben beviharzik a színre Aeneashoz, s ahogy a következő jelenetben fehérben, tánccá stilizálódó mozgással jelenik meg, majd a felvonásvégi  nagy kettősben köpenyét levetve, fehér ruhájában odaadóan a felkavaró, de tévedhetetlenül finom erotikáig merészkedik - az operajátszás csúcspontjai közé tartoznak...  

(Fodor Géza: A sikertelen)

Nagyon finom! Ilyen a tökéletes harmónia.

Tenorral kezdem persze. Évek óta figyelem. Naná főleg DVD-ken.

 

 

Gyönyörű, behízelgő hangja van. Nem olyan "csilivili", mint például Gigli, akit nem egy kedves barátom nagyon szeret és mindenekfölött tisztel, de lágy, meleg, finom, árnyalt... Sajnos nem sokat értek a zenéhez, pláne nem a hangképzéshez, hangtechnikához, fülem sincs az ilyesmihez, azt sem igen tudom, mit kellene hallani, de ettől biztosan elolvadnak a jéghegyek. Nekem Giglitől pl. nem. Szegény én! De tényleg.

A Manonban nyűgözött le igazán a pasi, olyan intimitást tudtak produkálni Renée Fleminggel a második felvonás utolsó jeleneteiben, ami szinte utolérhetetlen, lélegzetellállító. 

Láttam vele egy Rigolettót is, ami talán összetettebb eset, brutális és kegyetlen előadás, nem is biztos, hogy feltétlenül tetszik. (Egyébként a rendező: David McVicare mindenképpen figyelemre érdemes fiatalember, a legkedvencebb Carmen-előadásom például tőle való.)  Alvarez - a maga nemében - itt is remek volt. Ilyen merész, pofoznivaló, hülyegyerek herceget még sosem láttam. Élveteg a végtelenségig. Amikor csábítania kell, csábos, a hangja persze gyönyörű: érthető, mitől dőlnek be neki a nők. Amikor meg hisztériázik... egészen félelmetes. És végre láttam egy olyan Gildát - Christine Schäfer -, akitől nem másztam a falra. Tiszta, szép, egyszerű és nem nyekereg holdnyalogatás közben. Nem mindig látni ilyet, de annál jobb rátalálni.

Ja meg egy Bohémélet! Az nálam nagyon nehéz dolog ám, mert van egy olyan élményem, amit nehezen lehet fölülmúlni, de Alvarez azért csak-csak lefegyverez.

Igaz, kicsit jobban figyelhetne a súlyára. Más bajom nincsen.

És most fölülvizsgálom az eddigieket, eltörlöm, kidobom, ami talán szemétre való, vagy már nem vállalom, vagy nem tetszik, vagy sok, esetleg kevés. Igyekszem besűrüsödni. De azért néha át-átlopok valamit.