Találtam még néhány érdekes részletet a Saramago-szövegben. Van persze több is, de ezekről szeretnék most egy kicsit gondolkodni.
Félelmetes az egész. Tiszteletlen. Könyörtelen. És azért megrázó, mert a színvonal magas. Nem köpköd, nem acsarkodik, csak egyszerűen és szépen odarakja az orrunk elé. A következőket például egy hosszas leírás, egy körmenet végtelennek tűnő taglalása, méteres körmondatainak végén.
... Én pedig, a királyotok, Portugália, Algarve és a többi tartomány ura, ki áhítatosan megyek s fogom eme aranyozott botok egyikét, nézzétek, miként tesz erőfeszítéseket egy uralkodó, megőrzendő hazája s népe világi s lelki javait, küldhettem volna szolgát is magam helyett, egy herceget vagy márkit, hogy az lássa el a feladatomat, ám én személyesen jöttem, s ugyancsak személyesen az infáns testvéreim, a ti uraitok, térdeljetek, térdeljetek már, mert mindjárt itt a szentségtartó, és jövök én is, őbenne Krisztus van, énbennem pedig ama kegy, hogy a földön király lehetek, vajon melyik győz a kettő közül, ami az érző húst illeti, csakis jómagam, a királyi kan, tudjátok jól, az apácák Urunknak hitvesei, szent igazság ez, hiszen engem, akárcsak Urunkat, ágyukba fogadnak, s mert én vagyok az Úr, azért sóhajtoznak a gyönyörtől, markukban olvasót szorongatva, összefonódnak, egybeolvadnak misztikusan a testek, miközben a kápolna szentjei a fülüket hegyezik a baldachin alatt elsuttogott, forró szavakra, az ég fölött van ama baldachin, mert ez itt maga a menny, jobb nem is létezhet, a Megfeszített feje pedig a vállára billen, szegény, talán a kínzások fájdalmai okán, talán hogy jobban láthassa a vetkőző Paulát, talán féltékenyen, amiért elrabolják tőle a hitvest, e tömjénnel illatosított kolostori virágot, fennséges a teste, ám én végül elmegyek, ő pedig ott marad neki, ha teherbe esik, a gyermek tőlem van, nem kell újabb angyali üdvözlet, hátul mottetát és szent himnuszokat dalolva énekesek jönnek, s ettől egy ötletem támad, nincs ebben párja a királyoknak, az ötletekben, egyébként hogyan is uralkodnának, jöjjenek az odivelasi apácák Paula szobájához a Benedictust énekelni, mialatt odabent fekszünk, előtte, közben és utána, ámen.Nemcsak hogy profán, de arrogáns. Züllött. Persze mindez a regény egyik szereplőjéről, a (szinte állandó jelzővel emlegetett) királyi kanról, Portugália uráról árul el valamit, hiszen az ő szemszöge érvényesül itt a szövegben, az ő gondolatait, monológját olvassuk.
(177-178. oldal)
Amikor a mindentudó narrátor közvetlenül szólal meg, noha az értékrend és a közölni vágyott eszmeiség azonos marad, a hangvétel teljesen más. Itt is a testiség, az erotika, ha úgy tetszik: az emberi, a természettől való kerül szembe az istenivel, a vallásossal és a misztikussal, a hangvétel mégis fiomabb. Blimundáról és Baltasarról szólva, akik a világ és pláne az egyház által meg nem szentelt kapcsolatban élnek együtt, szó sincs arroganciáról. Sokkal inkább a szerelem tökéletes, természetes kifejezéséről, leírásáról, ami - a szöveg szerint - értékét tekintve megközelíti az istenit, sőt maga az isteni vagy még több is annál... (Jegyezzük meg: az isteni és a misztikus itt kifejezetten a vallásos, a katolikus egyház által képviselt eszmeiséget jelenti, lásd a holdfényes éjszaka, a vakok, Szent Luca és a szaglás példáját! )
Mi árulna el erről többet, mint az a tény, ahogyan a cselekmény, a jelenet formálódik. Blimunda és Baltasar úton vannak. December van, éjszaka, és nem találtak még maguknak szállást. Saramago nem mondja ki, de tökéletesen érthető a betlehemi párhuzam.
December van, rövidek a napok, felhős ég alatt még hamarabb sötétedik, ezért Baltasar és Blimunda megalszanak egyszer az úton, Morelenában, egy szalmakazalban, azt mondták, Mafrából jönnek, és Lisszabonba tartanak, látta a bérlő, hogy tisztességes népek, még pokrócot is adott nekik kölcsön, legyen mivel takarózni, a bizalom még erre is képes. Már tudjuk, hogy ezek ketten szeretik egymás testét, lelkét és akaratát, ám ahogy így fekszenek, a test kívánságának engedelmeskedik az akarat és a lélek, sőt, talán még erősebben csimpaszkodnak a testbe, hogy az örömében ők is osztozzanak, nehéz kitudni, mi a részek részesedése, hogy veszít vagy nyer-e a lélek, amikor Blimunda fölemeli a szoknyáját, és kioldja a gatyáját Baltasar, hogy nyer vagy veszít-e az akarat, amikor mindketten sóhajtoznak s nyögnek, hogy győzött vagy legyőzetett-e a test, amikor Baltasar elpihen Blimundában, ő pedig pihenteti Baltasart, mindketten megpihenve. A világ legjobb illata ez, a föltúrt szalmáé, a testeké a pokrócon, a jászolnál kérődző borjaké, a szalma közt beáramló hideg illata, talán a hold illata, mindenki tudja, hogy a holdfényes éjszakának más szaga van, még egy vak is megmondaná, pedig éjszakát nappaltól megkülönböztetni nem bír, Süt a hold, Szent Lucának tulajdonítják a csodát, pedig csak szaglás kérdése, Úgy bizony, kérem, micsoda szépséges holdfény van ma éjjel.Szerintem Saramago direkt sajnálja, hogy már nem égethetik meg istenkáromlásért.
Másnap pirkadat előtt keltek. (...) A bérlő majd belép, meglátja a köszönet jeléül összehajtogatott pokrócot, s lévén tréfás ember, megkérdezi a borjakat, No, mondjátok, volt-e mise az éjjel, ők pedig odafordítják szarvacskáikat, de nincsenek meglepve, hiszen az embereknek mindig van valami mondanivalójuk, és néha még fején is találják a szöget, mint most is, mert az itt alvók szerelme és a szentmise között nincsen semmi különbség, ha pedig mégis volna, annak a mise látná kárát.
(155-157. oldal)
José Saramago: A kolostor regénye
Európa Könyvkiadó, 2007
Fordította: Takács Laura
