Nem is igazán volt véletlen, mert gyanakodtam, hátha ma is rábukkanok valami érdekesre a Mezzon, ami (már megint) nem szerepel a műsorújságokban, és lám a Fidelio volt az. Mégpedig filmváltozatban, műtermesben.
A legfurcsább, amit elmondhatok róla, hogy a főszereplőnőt, Gwyneth Jonest egyáltalán nem ismeretem volna föl, ha nem látom kiírva a nevét. Pedig volt már hozzá párszor szerencsém, és azt sem hiszem, hogy a maszk sikerült volna ennyire jól. Hogy mit nem tesz egy kellően megválasztott paróka...
A zene nagyon szép volt, a hangok igencsak meggyőzőek - tisztázzuk: Gwyneth Jones a legnagyobb szopránok közé tartozik, akik erre a Földre születtek-, ráadásul Böhm vezényelt. Maga az előadás is nézhető, mert egyszerű, hála Istennek nincsen tele kisebb és nagyobb rőkönyökkel, az énekesek színészként is megállják helyüket... mi kell még? Mégsem voltam tökéletesen elájulva attól, amit láttam. (Sokkal inkább attól, amit hallottam!) Látszik, érezhető az a majdnem negyven év, ami eltelt a forgatás óta. Nehéz pontosan megfogalmazni, miben, hogyan, de mintha egy másik világban mozognának a karakterek.
Erős fölindulásban vagyok, hogy megnézzem az Opera Fidelioját, előtanulmánynak mindenképpen megfelelt a mai nap, meg aztán Beethovent sose hallgat az ember hiába.
