Olyan Turandotot láttam ma, amit már legalább tizenöt éve ismerek, agyonhallgattam bakeliten. A lehető legnagyobb kedvencem volt sokáig, az operák operája. Egy nevezetes, 1983-as bécsi előadásról van szó José Carrerasszal, Marton Évával és Katia Ricciarellivel, Lorin Maazel veszényel. Nem is olyan rossz felvétel ez! Most pedig - miután anyuval közösen megállapítottuk, hogy egyáltalán nem egyszerű igazán jó mozgóképes Turandotot találni -, megkaparintottuk DVD-n is. (Az 1987-es Domingo-Marton - féle Turandot a MET-ből például akut Zeffirelli túltengésben szenved. Megvan videón, mégsem láttam belőle egy percet sem évek óta.)
Már tisztában voltunk ugye a zenei és énekesi színvonallal, Carrerast pedig minden tekintetben figyelemre méltó Kalafnak nyilvánítottuk. A hangja a felvételen teljes fényében ragyog, talán látványnak sem lehet utolsó, gondoltuk, bár színészként talán ritkán nyújt annyit, mint néhányan mások. Marton Éva meg úgyis a lehető legmagasabb szinten Turandot, kétség ehhez nem is férhet, elég ha megjelenik, aztán meg ha még dalra is fakad... Egy szó, mint száz: irány a bolt!
És tényleg. Carreras mintha tatár hercegnek született volna, mutatós és szépen szól a hangja, Marton Éva szinte tökéletes: elképesztő micsoda hang szól belőle. A rendezés is meggyőző, sokszor megérint, meghat, noha azért el tudnék képzelni ennél jóval izgalmasabb megoldásokat is. Hiszen ez egy érdekes, lelkileg is kemény, elgondolkodtató sztori, többet érdemel annál, mint hogy kellően színes jellmezekben, egzotikus(nak tűnő) díszletek között föl és alá sétáltassunk jó sok statisztát, hogy azok kitöltsék a teret, meg elüssük velük az időt. Elég kicsit belegondolni, és rögtön kiedrül: kevés ennél kegyetlenebb opera, ráadásul népszerű opera létezik. Mi lenne, ha igyekeznénk megfejteni? Kicsit még jobban... Nem akarok igazságtalan lenni persze, mert nem unalmas az előadás, az elmúlt huszonöt év sem látszik rajta tulajdonképpen, és ez utóbbi már önmagában is nagy szó.
És hogy kicsit tényleg belegondoljunk, keresgéltem okosságokat. Amolyan "női dolgokat".
Jóság, gyengédség, anyaiság mindig tudatunk margójára szorul, mindig a múlt, soha nem a jelen, s végképp nem a valóságos jövő. De azért mégis a lélek legfontosabb kísérője: Kalafot, ha eljő az ideje, nem Turandot fogja átvezetni a másvilág kapuján. Liùnak a meg nem álmodott álomhoz hasonlóan tökéletesnek kell lennie...Puccini: Turandot
Liù másokban él, Turandot önmagába zárva; Puccininak életébe került a kísérlet, hogy a császárlányt kiszabadítsa lelki Héttornyából. (...) Liù, a rabszolgalány az anya, aki adva van; Turandot, a császárlány a szerető, akit meg kell szerezni. A legmagasabb hegy, melyet meg kell mászni, a legveszélyesebb szakadék, melybe le kell ugrani; a lényege szerint meghódíthatatlan, aminek meghódításáért egyedül érdemes élni. Turandot a szfinx, mesebeli lény, aki voltaképpen nem létezik, vagy ha mégis, hát egy másik szférában, a sztratoszférában. Így látja őt Kalaf, mert ő így látja önmagát. Borzasztó és nagyszerű feladat az énekesnőnek a végtelenül hosszú, másfél felvonásnyi késleltetés után az ária és a rejtvényjelenet erejéig jönni, látni és győzni, csak azért, hogy rögtön mindent elveszítsen -mint minden mesebeli makrancos hölgy, a figura a harmadik felvonásban előírásosan levetkezi eredeti önazonosságát, és több mint kérdéses, hogy az operaszerepnek sikerül-e a zárókettősben meggyőző új azonosságra szert tennie -Alfanótól függetlenül.
Wiener Staatsoper, 1983.
közreműködik: a Bécsi Állami Opera Zenekar, vezényel: Lorin Maazel
rendezte: Harold Prince
Turandot, kínai hercegnő - Marton Éva
Altoum, a kínai császár, Turandot apja - Waldemar Kmentt
Timur, a tatárok száműzött királya - John-Paul Bogart
Kalaf, Timur fia, az ismeretlen herceg - José Carreras
Liú, fiatal rabszolgalány - Katia Ricciarelli
Ping kancellár - Robert Kerns
Pang marsall - Helmut Wildhaber
Pong főpohárnok - Heinz Zednik
egy mandarin - Kurt Rydl
a perzsa herceg - Perencz Béla
