Tenorral kezdem persze. Évek óta figyelem. Naná főleg DVD-ken.
Gyönyörű, behízelgő hangja van. Nem olyan "csilivili", mint például Gigli, akit nem egy kedves barátom nagyon szeret és mindenekfölött tisztel, de lágy, meleg, finom, árnyalt... Sajnos nem sokat értek a zenéhez, pláne nem a hangképzéshez, hangtechnikához, fülem sincs az ilyesmihez, azt sem igen tudom, mit kellene hallani, de ettől biztosan elolvadnak a jéghegyek. Nekem Giglitől pl. nem. Szegény én! De tényleg.
A Manonban nyűgözött le igazán a pasi, olyan intimitást tudtak produkálni Renée Fleminggel a második felvonás utolsó jeleneteiben, ami szinte utolérhetetlen, lélegzetellállító.
Láttam vele egy Rigolettót is, ami talán összetettebb eset, brutális és kegyetlen előadás, nem is biztos, hogy feltétlenül tetszik. (Egyébként a rendező: David McVicare mindenképpen figyelemre érdemes fiatalember, a legkedvencebb Carmen-előadásom például tőle való.) Alvarez - a maga nemében - itt is remek volt. Ilyen merész, pofoznivaló, hülyegyerek herceget még sosem láttam. Élveteg a végtelenségig. Amikor csábítania kell, csábos, a hangja persze gyönyörű: érthető, mitől dőlnek be neki a nők. Amikor meg hisztériázik... egészen félelmetes. És végre láttam egy olyan Gildát - Christine Schäfer -, akitől nem másztam a falra. Tiszta, szép, egyszerű és nem nyekereg holdnyalogatás közben. Nem mindig látni ilyet, de annál jobb rátalálni.
Ja meg egy Bohémélet! Az nálam nagyon nehéz dolog ám, mert van egy olyan élményem, amit nehezen lehet fölülmúlni, de Alvarez azért csak-csak lefegyverez.
Igaz, kicsit jobban figyelhetne a súlyára. Más bajom nincsen.
