Poéngyilkos részlet következik a regény majdnem legvégéről.
Az is kiderül, hogy Kleber asszony - többek között - nem is az a kifejezetten buta liba. Mindez az egyik utas, Reginald Milford-Stokes előadásában. (Őlordsága egyébként - teljesen igazságtalanul - kissé elfogult szegény Fandorinnal, mint ez hamarosan ki is derül.) Következzék tehát az "aljas bizánci" és a "leendő anya" végső összecsapása.
Majd a következő történt.Tényleg nem ez Akunyin legjobb regénye, de azért élvezetes. A figurák, a fanyar humor, és az a mód, ahogyan a nézőpontokkal, a nyelvvel-nyelvezettel, valamint az elrejtett és fölfedett igazi személyiségekkel játszik, bőven megéri azt a nem egészen háromszáz oldalt. Nem butuska krimi ez sem.
Mrs. Kleber vad, sipoló-sziszegő hangot hallatott, amitől borsózni kezdett a hátam, felkapta az asztalról a gyümölcskést, s leírhatatlan gyorsasággal az oroszra vetette magát. A váratlan támadás készületlenül érte a diplomatát. Az életlen ezüst penge belehasított a levegőbe, s kicsivel a kulcscsontja alatt Fandorin húsába hatolt, de úgy tűnt, nem túl mélyen. A diplomata fehér ingét elöntötte a vér. Első gondolatom az volt: mégiscsak van Isten, s megbünteti az ilyen gazembereket. Az aljas bizánci meglepetten hátrahőkölt, de a vérszomjas fúriát nem elégítette ki az eredmény, s a kés nyelét még erősebben szorítva, ismét döfésre emelte a kezét.
Ekkor lepett meg mindannyiunkat a kis japánunk, aki részt sem vett a vitában, s mindeddig észrevétlenül a háttérben maradt. Majdnem a plafonig ugrott, szörnyű torokhangon vijjogott egyet, mint a sas, s még mielőtt elérte volna a mennyezetet, cipője orrával csuklón rugta Mrs. Klebert! Ilyen trükköt még egy olasz cirkuszban sem láttam!
A gyümölcskés messzire repült, a japán guggolva földet ért, Mrs. Kleber pedig eltorzult arccal hátrálni kezdett, bal kezével szorítva sérült csuklóját.
Ám eszében sem volt elállni vérszomjas szándékától! Háttal az állóórának esett (már írtam önnek erről a szörnyű tákolmányról), kétrét görnyedve megemelte ruhája szegélyét. Bármennyire magamon kívül voltam is az események gyors egymásutánjától, ez már több volt a soknál! Megpillantottam fekete selyemharisnyába bújtatott bokáját (bocsásson meg, kedves Emily, hogy erről is írok), fodros rózsaszín alsóneműjét, majd a következő pillanatban Mrs. Kleber újból kiegyenesedett, s bal kezében egy ki tudja, honnan előkerült pisztoly villant meg. Egy kétcsövű, apró, gyöngyházmarkolatú fegyver.
Nem bátorkodom szóról szóra elismételni Önnek mindazt, amit ez a nőszemély Fandorinnak mondott, de Ön valószínűleg nem is ismeri az ilyen kifejezéseket. Rendkívül energikus és expresszív mondanivalójának lényege az volt, hogy ez az "elvetemült torzszülött" (itt most eufemizmust használok, mert hiszen Mrs. Kleber jóval durvábban fejezte ki magát) életével fizet ezért az aljas bűvészmutatványért. "De előbb még ártalmatlanná teszem ezt a sárga mételyférget!" - visította a leendő anya, majd előrelépett, s Mr. Aonora lőtt. Az összeesett, s tompán fölnyögött.
Mrs. Kleber egy újabb lépést tett előre, s a pisztolyát egyenesen Fandorin arcának szegezte. "Én valóban hibátlanul célzok - sziszegte. - S egyenesen a bájos kis szemeid közé eresztek egy golyót."
Az orosz csak állt, tenyerét az ingén egyre növekvő vörös foltra szorította. Azt nem mondhatnám, hogy reszketett a félelelmtől, de azért egyre sápadtabb lett.
A hajó a szokásosnál is jobban megbillent - egy hatalmas hullám csapódott az oldalának, s láttam, amint a Big Ben [megj. tőlem: ez a már említett szörnyű állóóra] ormótlan tömege meginog, oldalra dől, és... egyenesen Mrs. Kleberre zuhan! A kemény fa tompán a tarkójának csapódott, s a rendíthetetlen nő arccal zuhant a földre. A nehéz tölgyfa alkotmány teljes súlyával nehezedett rá.
Mindannyian Mr. Aonohoz rohantunk, aki a mellkasát ért lövéstől a földön feküdt. Eszméleténél volt, s mindenáron fel akart állni, Truffo doktor azonban leguggolt mellé, s vállánál fogva határozottan visszafektette a sebesültet, majd ruháját feltépve megnézte a golyó ütötte sebet, s elkomorodott.
"Szemmiszég - mondta összeszorított fogakkal a japán - Arig-arig súrort."
"És a golyó? - kérdezte nyugtalanul Truffo. - Érzi, kolléga, hogy hol van?"
"Aszt hiszem, a dzsobb rapockámban erakadt - válaszolta Mr. Aono, s számomra elképesztő hidegvérrel hozzátette. - Bar arsó rész. Át kerr vésznie a contot a hátamon. Esz nadon nehész. Bocásszon meg a kerremetrenségért."
Ekkor Fandorin valami rejtélyeset mondott. A sebesült fölé hajolva halkan így szólt: "No lám, Aono-szan, teljesült a vágya - most már ön az én ondzinom. Az ingyenes japánórák, sajnos, elmaradnak."
Mr. Aono azonban, úgy látszik, tökéletesen értette ezt a halandzsát, s elfehéredett ajkait erőtlen mosolyra húzta.
(272-274. oldal)
