HTML

Napló kontemplál

Friss topikok

  • Celle: Szervusz! Érdekelne, igen. Ha megkeresel a csupor@gmail.com címen, a részleteket is meg tudjuk be... (2009.11.13. 16:40) Unásig Jaroussky
  • Szombat esti stílusgyakorlatok « Napló kontemplál: [...] Gilmour sokkal kellemesebb meglepetés, mint amilyen a Vámosi-féle, alább idézett emlék. Ízlé... (2009.10.23. 10:27) A magyar gyöngyhalász
  • Celle: Kiszűrik, oké, technika meg minden, ami fejlődik, na de élő hangversenyen, a nézőtéren ülve sem ha... (2009.10.17. 15:21) Pavane
  • Celle: Klaust nincs szerencsém ismerni, csak a nevét. De majd utánatúrok. :-) (2009.10.08. 20:53) Gimis kedvenc
  • Jókai és Marsala « Napló kontemplál: [...] (Jókai Mór: Ami ok az öngyilkosságra, Öreg ember nem vén ember) [...] (2009.09.24. 21:29) Jókai és a tengeripók puffancskák

Linkblog

SzG

celle 2013.01.25. 19:03

Szólj hozzá!

Reggel

celle 2010.02.13. 20:22

Bizonyos keresztnevekkel bizonyos dolgokat  például nem lehet megúszni, azt hiszem. Nem mintha annyira akaródzna, bár némely életkorok finnyássá, kényessé teszik az ember lányát, és jobban szereti, ha jó édes atyja hanyagolja az ilyenekkel. De kicsiként persze más. Akkor kedves és vicces. Meg természetes. Pedig egy csudát az! Nem természetes.

Amikor elsős voltam, apu kísért minden nap iskolába, pár hét után már csak a sarokig, onnan elváltak útjaink. Ő ment a buszhoz balra el, én meg tovább egyenesen egy hosszú-hosszú úton, legalábbis akkor hosszúnak tűnt, végig egy park mellett, az iskola kerítése mellett, egészen a bejáratig. Miután elváltunk a sarkon, apu még megvárta, míg beérek, csak azután indult tovább. Megegyezésünk értelmében háromszor kellett visszafordulnom integetni: a park sarkánál, egy aszfaltrepedsénél, és a suli kerítése előtt. Elharmadoltuk az utat. Visszaintegetett.

De az igazi játék még az elválásunk előtt, az utolsó zöld lámpás, zebrás átkeléskor folyt. A kicsi korom óta állandó, megszokott felegetős játék. Szigorú szabályok szerint zajlott, eltérni semmit nem lehetett, apu nem engedett belőle. Megkérdezte: – Na, ki vagy te nekem? Válaszoltam: - Apuci szemefénye. Mire ő : – És még? Fényes, kicsi csillaga – volt válasz. És ez minden áldott nap így ment, sose másképp. Nehéz eldönteni, csalókák az emlékek, hányszor és milyen hosszan, de már-már legendás, eposzi távlatoknak tűnik mesziről.

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

Címkék: vers dal irodalom szecsi pal erdelyi jozsef heltai jeno

Szólj hozzá!

A király táncol

celle 2010.02.09. 23:16

Nehezen tudok ám betelni vele, de sose is ment könnyen. Olyan harmónia árad belőle, annyi elegancia! Végtelen könnyedség. Terápiás hatása van rám a fiatalembernek, úgy éljek, már amikor nem izgulom magam éppen halálra egy-egy meccs alatt.

A videó kissé giccses, a zene gáz, de nem ez a lényeg… viszont!

Egészen biztosan barok zene szól, amikor pályára lép és játszik. Valamiért a Napkirály meg a Lully-féle táncok jutnak róla eszembe. Tán az éle, tán a lábmunka, tán hogy ez is valami fenséges és arisztokratikus… tudja a bánat. Na jó, ennél azért egyszerűbb és letisztultabb a dolog. 

Nekem tetszik! Nagyon.

(Lully meg feliratkozhat a hülye halálok örök ranglistájára.)

Címkék: sport mozi tánc barokk roger federer lully le roi danse

Szólj hozzá!

Juliskáék

celle 2010.02.09. 21:53

Minden mindennel összefügg, asszociációk sora az élet. Barátném legkedvencebbik barátja alkot most épp egy Juliskát - értse mindenki, ahogy akarja... nekem meg erről eszembe jutottak Grimmék, Engelbert Humperdinck meg a való világ kegyetelensége.

Hosszú évekkel ezelőtt láttam az Operában Humperdinck Jancsi és Juliska c. operáját, ami ugyan nagyon mély nyomokat annak ellenére sem hagyott bennem, hogy viszonlyag ismert, népszerű és méltatott opera, annál inkább a műsorfüzet, illetve annak tartalma. Elmesélte az ugyanis, mi a mese alapja, mi az eredeti sztori, honnan indult valójában a híresneves testvérpár története. Rég volt már, de a lényegre most is emlékszem. Nehéz elfelejteni.

Élt valaha Németországban egy Katarina neveztű cukrásznő, egy virágzó műhely és bolt birtokosa, akinek a háza a város mellett, egy erdő szomszédságában állt, és aki apai öröksége, egy igen népszerű sütemény titkos receptje okán igen nagy jómódban és elégedettségben tengette napjait. A városban éldegélő konkurens tesvérpár férfi tagja, "János", úgy határozott, hogy érdemes lenne Katarintát örökségestül, süteményreceptestűl feleségül venni. Na nem feltétlenül a lángoló nagy szerelem késztette erre, sokkal inkább az önös érdek, hogy a vetélytárs eltűnjön, sőt bekebeleződjön, hogy haszon, pénz, bőség, népszerűség rögvest kerekedjen, legyen aztán minden, mi szemnek és szájnak ingere... Csakhogy Katarina átlátott a szitán és nem állt kötélnek. A testvérek bosszúból boszorkányság gyanújába keverték, - kiváló lehetőséget szolgáltatott ehhez az erdőszéli házikó és a műhely, Katarina elvonultsága és magánya -, olyannyira sikeresen, hogy per is kerekedett belőle. Azonban a vádak nem állták meg a helyüket, Katarinát fölmentették. A testvérek végső elkeseredésükben így aztán mi mást tehettek, rágyújtották a  házát, amiben Katarina benn is égett, szörnyethalt...

Az opera  legismertebb részlete,  a kettős, amit azért sokszor hallani, s aminek a szépsége hajlamosít arra, hogy megfeldkezzek erről az egész rémtröténetrtől és arról, milyen igazságtalan is az élet, még barátosnémnak is tetszett. Pedig meglehetős nehézségek árán tűri csak a klasszikusan képzett női hangot, legyen az szoprán vagy mezzó, itt meg aztán van mindkettő, ráadásul az egyik nadrágszerep, ami csak újabb nehézség: őket meg én nem kedvelem. Így aztán adott lenne minden körülmény a fújoláshoz, és valahogy mégse.

Esti ima keresve se lehetne szebb ennél.

Katarinánál csak Humperdincket sajnálom jobban egyébként, akit ugyanis az a végtelen szerencsétlenség ért, hogy egy kicsit nyálas ám rém népszerű táncdalénekes az ő nevét vette föl művészetileg valamiért. Hogy klasszikust idézzek, örüljünk, hogy nem Bartók nevére bökött. Igaz, őt legalább tényleg ismerik.

Címkék: opera fokhagymaleves szoprán nadrágszerep jancsi és juliska mezzoszoprán abendsegen badits ákos engelbert humperdinck

Szólj hozzá!

Sűrű hétvége

celle 2010.02.04. 16:56

 

Szombaton nagy hólapátolás és sűrű havazás, olyan igazi, óvodás kori érzésekkel és kutyaőrültködéssel; vasárnap is havazás immár lapátolás nélkül -a férfierő hazatért-, de a nosztalgia azért maradt. Lásd a fenti dalocskát! Megunhatatlan. Mindehhez még a vasárnap legnagyobb élménye: 16! Vannak dolgok, amiket csak teljes odaadással érdemes, és ez a drukkolás meg öröm most ilyen volt de nagyon.

Címkék: sport dal bereményi géza udvaros dorottya könnyűzene dés lászló roger federer váczi eszter

Szólj hozzá!

Massys

celle 2010.01.30. 11:46

Quentin Massys: Össze nem illő pár, 1525

Szeretem Massyst. Hosszasan lehet bámulni és tanulmányozni a képeit. A groteszk meg úgysem állt tőlem távol soha. Amilyen durva és kíméletlen, máskor olyan finom és elegáns. Annyira jó, hogy kedvencet se tudok tőle választani. Így aztán a poszt címével sem bajlódtam sokat. Nem mintha máskor meg akkora megerőltetésekre vetemednék…

Címkék: képzőművészet németalföld reneszánsz quentin massys

Szólj hozzá!

Ella giammai m'amo

celle 2010.01.29. 18:22

Beszélgetek, mesélgetek mostanában, és közben furcsa emlékek kavarognak bennem időnként, néha különös, rég volt érzsek ütnek gyomorszájon pillanatokra. Felrémlik a remegős idegesség, a hascsikarós izgalom, a torokszorulás, a sajnálkozó jóindulat és kedves udvariasság, a falak, amik nem tudtak mégse ledőlni a sóvárgó szomorúság láttán. Ha talán nem éreztem volna annyira azokat az érzelmeket és hangulatokat, ha nem lettem volna tudatában, mi zajlik, könnyű lett volna legyinteni, de ezeket a dolgokat jól olvasom talán és mindig érzem... ez van. Ki kell bírni. A bánatosat is meg a boldogat is. Így a jobb. Minek is az egész, ha nincsenek ilyen mélységek? Verdi mestert se értenénk, az meg hiba lenne, de nagy.

Szép az élet úgy, ahogy van. És kár, ha nem vagyok elég meggyőző, mert tényleg így gondolom. Szmájlit meg csakazért se fogok használni.

És közben ez a zene szól.

Címkék: opera verdi herbert von karajan basszbariton don carlos boris chistoff fülöp király áriája

Szólj hozzá!

Emlékmentés (A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bach-hangversenye, 2008)

celle 2010.01.17. 02:09

Már reggel óta a Magnificatra gyúrtam. Johann Sebastian Bach zenéje mindig fölvidít, s mert tudom, hogy így lesz, már víg kedéllyel érkezem a koncertre. A tökéletes nap receptje: zárd Bachhal! Ez a muzsika csupa kacskaringós mégis szigorú matematika, egy hosszú-hosszú, szinte végtelen vonal, ami kígyózik, tekergőzik, és ellenállhatatlanul húz magával, kifelé a csigaházból, amibe időnként mindannyian szeretünk visszagubózni. Úgy járnak a csillagok, ahogy Bach hegedűi húzzák, és sokkal könnyebben veszi az ember a levegőt, amikor megszólalnak a fúvósok, a rezek. Bach zenéjével tökéletes a panoráma.

Talán azért van így, mert ez a zene még jócskán azelőtt született, hogy „Minden egész eltörött”, mert Bachnál és kortársainál még ha valami szomorú, az sem végletes és vigasztalan. Ez a koncert ráadásul csöppet sem volt szomorú! Sőt! A szvitek fényes, ragyogó zenéje, a tánctételek bája és életvidámsága: gavotte-ok, bourrée-k, menuett és gigue, vagy a III. szvit mindannyiatok által jól ismert „Air”-tételének csodás dallama és egyszerűsége, a nagyszerű előadásmód, a zenészek látható játéköröme mind-mind erősítették a hallgatóságban a meggyőződést: élni jó és élni szép! Tényleg úgy, ahogy azt a rigók fütyölik a fán ilyen tavasztájt.

És még csak ezután következett a Nun ist das Heil und die Kraft c. kantátatétel! Olyan erő volt benne, olyan összetett és sokrétű ez a darab, hogy kedvem lett volna legalább még kétszer meghallgatni, aztán meg még egyszer lassításban is. Lassú a fölfogásom, na! De legalább nem szégyellem, ha valami lenyűgöz.

A Magnificat pedig tényleg a csúcspont volt. Ha még sohasem hallottátok ezt a Mária-himnuszt, vagy ha mást nem is, de legalább a tizedik tételét, akkor persze nehéz elképzelni, mitől is vagyok ilyen lelkes. Amikor ezt a zenét hallom, lelki szemeim előtt mindig megjelennek a barokk festmények angyalkái síppal, dobbal, nádi hegedűkkel, mert ha valami, hát ez az igazán „mennyei” muzsika. A fiatal szólisták – különösen a hölgyek – remekeltek, a zenekar és az énekkar a helyzet magaslatán álltak, egy szó, mint száz: mindenki örült, mert hogy van Bach, és vannak olyan kiváló zenészek, akiktől érdemes őt hallgatni.

J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit, BWV 1068
J. S. Bach: IV. (D-dúr) szvit, BWV 1069
J. S. Bach: Nun ist das Heil und die Kraft – kantáta, BWV 50
J. S. Bach: Magnificat (D-dúr), BWV 243

 

Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára – szoprán, Meláth Andrea – mezzoszoprán, Szappanos Tibor – tenor, Bátor Tamás – basszus, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Vezényelt: Kocsis Zoltán

Címkék: ady endre müpa barokk bach kocsis zoltán szvit nemzeti filharmonikus zenekar kantáta magnificat

Szólj hozzá!

Hetedik

celle 2010.01.09. 10:48

Beethoven: VII. szimfónia, első és második tétel, vezényel: Carlos Kleiber

 

Érdekes élményben volt részem a minap. Keresgéltem a régi bakelitek között, hogy hol is, melyik lemezen lehet Beethoven VII. szimfóniája, amit annyit hallgattam kamaszkoromban, és nincs! Egyszerűen nem találom.  Ami azért elég furcsa, lássuk be, mert ugye az nem létezk, hogy megálmodtam volna  a Hetediket. Meg honnan is ismerhetném máshonnan? Határozott emlékeim vannak róla, csak az a fránya lemez nincsen sehol, a bizonyíték. Amire szintén nem emlékszem, melyik lehetett, hogy nézett ki, egyebek… Egyetlen korong van, ami biztos, hogy volt és egyelőre nem találom, tán annak a B oldala. Bízom benne nagyon. Különben át kellene írnom a gyerekkoromat.

A fényes életöröm és a mély fájdalom egymás mellett és így szinte alig máshol lelehető föl a zeneirodaomban. Az általam ismert zeneirodalomban. Egyszóval nekem. És mert nem olyan régen érdekes beszélgetésben volt részem egy nagyon kedves barátommal, aki épp optimizmust keresett a “szomorúzenében”, olyasmi után kutakodtam, hogy legyen napsütés is meg viharos eső is. Nagyon bírom Beethovent, ha még nem mondtam volna elégszer.

Carlos Kleiber meg kicsit se rossz ám!

Ja és nem mellesleg: boldog, szép új évet mindenkinek!

Címkék: beethoven szimfónia klasszicizmus vii. szimfónia carlos kleiber

Szólj hozzá!

Fricsay

celle 2009.12.30. 17:32

 

Antonín Dvořák: IX. szimfónia, 2. tétel (részlet), vezényel: Fricsay Ferenc

Kevesen ismerik Fricsay Ferencet, én is csak azért figyeltem föl rá, mert Tamás bácsi annyit emlegette. Ő meg aztán tudta. Hogy micsoda zseniális ember és zenész volt, hogy Karajan elbújhatott volna mellette, és mekkora veszteség... Szerencsére a YouTube-on vannak tőle felvételek, próbák is, és valami végtelenül szimpatikus minden, ami ott látható és vele kapcsolatos. Az elragadtatáson kívül pedig alig találni másfajta kommentárt.

Nem értek eléggé a zenéhez, sajnos, de az biztos, hogy gyönyörűség tőle bármit hallgatni, annyira finom. Például kötelező darab a Moldva.

 

Címkék: bpo romantika moldva új világ szimfónia herbert von karajan szvit szimfónia antonín dvořák bedřich smetana fricsay ferenc ix. szimfónia

Szólj hozzá!

Ünnep

celle 2009.12.25. 13:10

 

Giotto di Bondone: 17 jelenet Krisztus életéből: 1. Jézus születése, 1304-06.

Én meg közben teljsen elfelejtettem békés, szép karácsonyt kívánni, ami azért valószínűleg egyáltalán nem véletlen, máshol szoktam az ilyesmit. Giotto és Bach azért mégis megéri. És persze jöhet bármikor, csak azért Bach nélkül mégse úgy karácsony a karácsony. Ez meg az egyik legeslegszebb, amit ismerek. Önmagában is ünnep. Pont olyan sírnivalóan szép, mint kedvenc Giottoim.

Címkék: képzőművészet középkor hegedű barokk reneszánsz bach giotto cappella scrovegni d-moll kettős hegedűverseny

Szólj hozzá!

Emlékmentés (2008. június 7. és 14.)

celle 2009.12.24. 14:32

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Az elmúlt hetekben adtunk a kultúrának! Rendesen. Wagner Ringjének utolsó két darabját, a Siegfriedet és az Az istenek alkonyát, a két új rendezést volt szerencsém látni a Művészetek Palotájában. Az előadások délután négykor kezdődtek, és este negyed tizenegykor értek véget. Eltökélt és a végletekig kitartó kultúrhedonista legyen a talpán, aki ezt állja! És már áprilisban elfogyott minden jegy. Az összes előadásra. A Budapesti Wagner-napok minden estéjére. Értitek ezt? Érzitek ezt?

Jó, jó, igaz, ami igaz, ahogyan azt magatok is láthatjátok: a „wagnerista” furcsa szerzet. Esetében nem arról van szó, hogy a hétvégi nagymosás meg a vasalás közben beugrik valamilyen műintézménybe egy kicsit színházszagot szippantani, nem. Az nem az ő formája. Az egész napját rááldozza, látástól vakulásig. Mese nincs! Mert a mű, a szerző, az előadás az szentség, az valami egészen kivételes valami, ahhoz föl kell nőni, azért tenni, azért élni kell, azzal nem tréfálunk. Vérünket és életünket adjuk érte.

Persze – ezek után gondolhatjátok-, a Wagner-énekes sem kevésbé bizarr jószág. Olyan maratonista ő, aki a sprinterek erőbedobásával hajtja végig a távot, miközben meg a „bírák” a művészi kivitelt pontozzák. Őrület! Tényleg az. És nem csupán szólam, hogy erre születni kell. A produkcióra biztosan. Tán a műélvezetre is, nem tudom, de a ráhangolódás meg az eltökélt próbálkozás sokat segít. Csak sose adjátok föl! Én sem az anyatejjel szívtam magamba, aztán hová fajultam mégis... szépen lassan... NAGYON lassan... az évek folyamán.

A Ring meg aztán tényleg a legnagyobb szenzáció, ha Wagnerről és az ő kis szektájáról van szó, mert ciklus, mert olyan a sztori, a zene, a megmérettetés, a kihívás, mert mindennek nagyon stimmelnie kell ahhoz, hogy elégedett csettintéssel távozhassék az imádó imádottja templomából. Lehet, hogy még most sem hiszitek, de nagyon nehéz felnőni egy ekkora feladathoz. Árgus tekintettel lesik kritikus szemek és kemény szívvel hallgatóznak vájt fülek, hogy végül megszülessen a verdikt: sikerült, vagy ezúttal nem. Sem.

A zene egészen másképp szól a Művészetek Palotájában, mint az Operában. Ezt hiába is akarnám jobban kifejteni, mert hiszen nem értek hozzá, meg ha magatok nem halljátok, nem tapasztaljátok, akkor hiába is mondom, olyan mindegy! És Wagner esetében a zene, a hangzás, illetve az általuk kiváltott hatás és érzelmek hihetetlenül fontosak. Mint minden zene esetében, de itt talán még inkább. És jó volt, de nagyon jó, ahogy betöltött mindent, ahogyan a rezek szinte levitték a plafont. Az Alkony vége, a Siegfried halálával kezdődő jelenet-, és zenesor mindig meghatja és átforgatja az embert, és ez most sem volt másképp, sőt még úgyabbul volt, azt hiszem. Mert jó volt a zene, remek volt a zenekar, kiváló volt a helyszín, és nem utolsó sorban azért, mert hagyta ezt a rendezés.

Az énekesek kiválóak voltak, persze nem egyformán, mert olyan nincs. A mélyebb hangfekvések tetszettek megint jobban, de eme tény az én aberrált ízlésemet is tükrözheti: kevésbé a tenorok és szopránok szokták meghódítani a szívemet. Alberich, Hagen, Wotan... meg aztán a nornák és a sellők tetszettek most a legjobban, arról a ”semmiségről” nem is szólván, hogy Salminent vagy Alan Titust élőben, színpadról hallani nem akármilyen dolog. Kb. mint a Rolling Stones... vagy mit tudom én!

Látható örömmel énekelt és játszott mindenki, és tényleg játszott mindenki! Fischer Ádám pedig nemcsak a világ egyik legzseniálisabb, de a világ egyik legszimpatikusabb karmestere is. Olyan hálás volt és kedves, és úgy drukkolt, mint ahogy a legjobb edzők a kedvenc tanítványaikért szoktak. Egy-egy szemvillanással, mozdulattal, mosollyal bíztatott, gratulált és köszönt meg mindent, mindig és mindenkinek, és mindezt a világ legtermészetesebb módján. Úgy, mint aki pontosan tudja, hogy az effajta teljesítmények nem maguktól értetődőek és nem mellékesek. Merthogy ő tényleg pontosan tudja.

Nem állítanám, hogy ez a rendezés olyan új mélységeket nyitott és magasságokat épített, hogy ettől tegnapelőtt óta másképp tekintek Wagnerre és a Ring két utolsó darabjára. Néha még bosszankodtam is, bevallom, mert például a porszívózás-vákuum-világmindenség-széthulló világrend asszociációsor – már ha jól fejtettem meg -, nem látszott olyan nagyon relevánsnak meg még csak humorosnak sem. Abban sem vagyok biztos, hogy Loge, a tűz istene egy piros frakkos, rossz varietéfigura, akinek amolyan tűznyelő képében kell folyvást kerengenie a színpadon, de lehet hogy megint én értettem félre valamit. (A Mátrix-trilógia óta vészesen sokat csökkent a műértelmezéseimbe vetett önbizalmam). Azonban voltak igazán jól eltalált, megható, szellemes pillanatok, olyanok, amelyek kiválóan illusztrálták a főszereplőt: a zenét. A zseniális zenét! És pláne nem kellett azon izgulni, vajon mennyire lesz gagyi és poros a sárkány-jelmez, vagy hogy melyik rossz mozdulatnál fog félrecsúszni Siegfried parókája. És ez őrült nagy szó! Nem is tudjátok, mekkora! Legfeljebb csak akkor, ha nektek is volt tíz évig bérletetek az Operába...

Méltó mívesség és alaposság, intellektuális igény és a gondolkodásra való jó szándék. Ez a minimum. Ez lenne a minimum. És ezeken az estéken ennél sokkal többet kaptunk. Teljesen jogos volt a kirobbanó siker.

Címkék: opera müpa wagner ring siegfried fischer ádám alan titus az istenek alkonya naprolnapra salminen

Szólj hozzá!

Lovecats

celle 2009.12.12. 22:28

Jamie Cullum és Katie Melua: Love Cats

Rég jártam erre... Most ennyihez volt kedvem. És hogy félreértés ne legyen: Jamie Cullum miatt.

Ah We move like cagey tigers
We couldn't get closer than this
The way we walk
The way we talk
The way we stalk
The way we kiss
We slip through the streets
While everyone sleeps
Getting bigger and sleeker
And wider and brighter
We bite and scratch and scream all night
Let's go and throw
All the songs we know...

Into the sea
You and me
All these years and no one heard
I'll show you in spring
It's a treacherous thing
We missed you hissed the lovecats

We're so wonderfully wonderfully wonderfully
Wonderfully pretty!
Oh you know that I'd do anything for you...
We should have each other to tea huh?
We should have each other with cream
Then curl up by the fire
And sleep for awhile
It's the grooviest thing
It's the perfect dream

Into the sea
You and me
All these years and no one heard
I'll show you in spring
It's a treacherous thing
We missed you hissed the lovecats

We're so wonderfully wonderfully wonderfully
Wonderfully pretty!
Oh you know that I'd do anything for you...
We should have each other to dinner huh?
We should have each other with cream
Then curl up in the fire
Get up for awhile
It's the grooviest thing
It's the perfect dream

Hand in hand
Is the only way to land
And always the right way round
Not broken in pieces
Like hated little meeces...
How could we miss
Someone as dumb as this?

I love you... let's go...
Oh... solid gone...
How could we miss
Someone as dumb as this?

 

Címkék: dal the cure angol dalszöveg katie melua jamie cullum

Szólj hozzá!

Orphée

celle 2009.10.31. 11:24

Gustave_Moreau_Orfeusz Euridiké sírjánGustave Moreau (1826 - 1898): Orfeusz Euridike sírján

Körülbelül semmit sem csinálok mostanában, amiben aztán különösen el is fáradok. Az elmúlt pár nap kifejezetten nehezemre esett, nyilván szerepe volt ebben a kiválónak egyáltalán nem nevezhető időjárásnak is. Ezt a képet is csak véletlenül, szinte kutyafuttában találtam, és csak azért álltam meg pár pillantra, mert még sosem láttam. Van valami furcsa vonzódásom az Orfeusz-sztorihoz,  Moreau Salome-képeit pedig különösen csípem, ezért aztán erőt vettem magamon, és íme.

Ja meg most jövök rá: aktuális a kép. Jön a halottak napja. Jellemző módon ez eszembe se jutott.

Címkék: képzőművészet szimbolizmus orfeusz gustave moreau

Szólj hozzá!

Az eső és én

celle 2009.10.22. 19:31

Kovács Kati: Az eső és én (Szabó Gáborral, 1974)

A gyerekkori és örök kedvencek egyike ez, ha nem is mindig ebben a formában hallgattam és szerettem.

Amióta az eszemet tudom, sőt már előtte is megvolt ez az album, nagyon kellemes emlékek kötnek hozzá. A családi legendák úgy tartják, hogy ha jóanyám azt akarta, hogy nyugton legyek a járókában, csak felrakott egy bakelitet a kedvenceim közül, mondjuk, éppen ezt, és míg le nem járt, biztos volt a csönd. Talán ezért, a korai benyomások miatt keltenek bennem ezek a dalok ma is olyan mély, zsigeri válaszokat. 

Kár, hogy Kovács Kati később már nem mindig ilyen jókat énekelt...

Címkék: jazz dal könnyűzene szabó gábor kovács kati az eső és én

Szólj hozzá!

Pavane

celle 2009.10.16. 23:54

Ma körülbelül negyvennyolcszor hallgattam végig Ravel Pavane-ját különféle előadásokban, pedig nincs is rossz kedvem. Persze lehet, hogy éppen azért. Néha rákattanok dolgokra, alig lehet róluk lebeszélni. Olyan édesbús, szomorkás, nosztalgikus, "mégis szép az élet"-típusú darab ez, elég könnyen bele lehet feledkezni. Kiskorom óta szívesen hallgatom, noha az is igaz, hogy elég nagy kihagyásokkal.

A legérdekesebb Richter felvétele, mert persze gyönyörű, de meg azért is, mert hogy én még életemben nem hallottam ennyi köhögést, krákogást, nyíltszíni fulladást egyvégtében és hét percen keresztül. Elkeserítő. (Igaz, azt sem értem, amikor a decens, úri közönség a tételszünetben köhögi ki magát, mert úgy nem zavar. Na de vagy kell akkor éppen köhögni, vagy nem. Nem? Utólag fölösleges, előre képtelenség.)

Ha még valakinek egy kis Ravelre fájna... (2, 3)

Címkék: tánc zongora impresszionizmus herbert von karajan szvjatoszlav richter maurice ravel daphnis és chloé pavane egy infánsnő halálára

2 komment

Gimis kedvenc

celle 2009.10.08. 00:12

Dead Can Dance: Don't Fade Away

Vicces, de nem emlékszem, honnan ismerem őket. Arra annál inkább, milyen sokat hallgattam, és hogy némely ismerősöm teljes értetlenséggel bámult rám emiatt. Na nem ez a dal volt a fő ok, mert ez nagyon konszolidált, decens és közérthető. Az összes többivel volt a baj. Nem slágerzene. Lisa Gerrard hangjára azóta is sokszor fölkapom a fejem.

Címkék: dal dead can dance könnyűzene lisa gerrard brendan perry don't fade away

2 komment

A tél felé

celle 2009.10.06. 19:33

Tori Amos: Winter

Ma volt az első nap, hogy teljesen sötét volt még, amikor reggel elindultam dolgozni. Nem valami vidám esemény. Nem mintha bármi bajom lenne a sötétséggel, de a sötét és a kora reggel, ráadásként még a munka gondolata: sok.  A nekikeseredés ellen többféle módszerrel is lehet próbálkozni, az egyik leghatásosabb, ha nagyon sok zenét hallgat az ember. Vannak legalábbis ilyen tapasztalataim. Ha ugyanis sok zenét hallgatok, mondjuk, este, akkor napközben is tele lesz a fejem muzsikával, így meg akár jó eséllyel hajnalok hajnalán is, munkába menet.

Ez az a dal, amit legelőször hallottam Tori Amostól, elég nehéz kiszámolni, hát még leírni vagy kimondani, de olyan tizenöt évvel ezelőtt. Ahogy megláttam és meghallottam a tévében a klipet, tudtam, nem lesz nyugovásom, míg meg nem tudom, ki ez, mi ez, honnan van és mit csinál. És bár az utóbbi nyolc-tíz évben már nem követem a karrierjét, bármikor szívesen fölelevenítem tőle a régieket.

Címkék: dal könnyűzene tori amos winter(tél)

Szólj hozzá!

De legszebb a futóbab

celle 2009.09.24. 22:50

Beaneater

CARRACCI, Annibale: Babevő (1580-90)

Címkék: képzőművészet gasztronómia barokk annibale carracci

Szólj hozzá!

Jókai és Marsala

celle 2009.09.24. 22:29

 

A villanyos csengettyű pendülése jelenté, hogy az én ebédem készen van.

Egyedül szoktam étkezni. Mint a kutya, aki nem szereti, hogy a tálába más is belehabzsoljon.

Ezúttal kettőre volt terítve.

Nálam nem szolgált fel semmi cseléd az étkezésnél. Egy automata szekrénybe, mely az asztal mellett állt, emelkedtek fel a szállítógéppel ételek és italok, nekem csak a szekrény ajtaját kellett felnyitnom, s kivennem belőle, amit a szócsövön feladatni kívántam.

Így azután háborítatlanul lehet lakomázni, akár kettesében is. Jól különböztessünk: „kettesében” még nem jelenti azt, hogy „párosával”. „Kettesében”, mikor szemközt ülünk az asztalnál; „párosával”, mikor egymás mellett.

A második pohár Marsala után a szemközt ülő hölgy elkezdett beszélni.

(...)

(Jókai Mór: Ami ok az öngyilkosságra, Öreg ember nem vén ember)

Érdemes végigolvasni. Végigenni és végiginni sem lehet utolsó, már aki bírja. A XXI. században már nincs a mi gyomrunk erre berendezkedve, azt hiszem. 

Címkék: novella irodalom idézet gasztronómia jókai mór váncsa istván

Szólj hozzá!

Ess

celle 2009.09.17. 16:57

Mostanában valahogy sosem jutok el az olvasásig, pedig biztosan jót tenne. Nevetséges, hogy még mindig nem értem a Villette végére, pedig ennél "viccesebb" olvasmányt keresve sem találhatnék, ráadásul vár egy jó csomó más is, amit szeretnék végre kézbe kapni. 

Szeretem az őszt, még az esőt is, nagy kár, hogy nem leshetem itthonról, a szobából, mert úgy biztos hamar végeznék az elolvasandókkal is. Így bezzeg csak elálmosít, és semmi hasznom belőle. Már hogy az esőből.

Címkék: irodalom villette

2 komment

Kedvenc első sorok (1.)

celle 2009.09.12. 14:24

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van...
Ady

 

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Vörösmarty

 

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Erdélyi

Címkék: vers irodalom idézet ady endre vörösmarty mihály erdélyi józsef

Szólj hozzá!

Stop and Hear the Music

celle 2009.09.03. 23:33

Joshua Bell Bachot játszik

Egyáltalán nem friss ez a történet, annak idején elég nagy port kavart, és minden áldott reggel eszembe jut, amikor munkába menet igyekszem a metróhoz. Ott az aluljáróban is játszik egy férfi - egészen szépen -, ha nem is maga Joshua Bell. Máskor meg egy idős cigányember nótákat húz. Még máskor egy srác gitárral bizonyára a saját, igen-igen egyszerű szerzeményeit adja elő, de szívből, mintha az élete múlna rajta. Lehet, hogy múlik is. Mi máson múlhatna? Mi más éri meg jobban, hogy azon múljék?

 

A teljes sztori.

Címkék: cikk hegedű barokk bach joshua bell washington post

Szólj hozzá!

Delphine Galou

celle 2009.09.03. 20:25

J. S. Bach: Erbarme dich, mein Gott (Máté-passió, BWV 244)

Megint nőnap.

Bájos nő szinte férfias hanggal, most fedeztem föl, ezidáig még csak nem is hallottam róla. Vagy csak nem emékszem rá, ami azért nem valószínű, mert ilyesmire nem lehet nem emlékezni.

Anti-jaroussky. Persze nem csak Jaroussky, úgyhogy itt Andreas Scholltól ugyanez. Se csúnya.

Címkék: barokk bach kontratenor andreas scholl mezzoszoprán delphine galou françois-xavier roth

Szólj hozzá!

Butterfly

celle 2009.08.21. 17:50

Cheryl Barkert először a valaha volt legbájosabb Bohéméletetben láttam a tévében: Sydneyből, Luhrmann rendezésében - aki akkoriban még nem volt akkora sztár, pláne nem ismert rendező Magyarországon -, és David Hobsonnal - aki azóta már afféle megasztár Ausztráliában.

Ezekért a kedves emlékekért vettem meg évekkel később a fenti Pillangót DVD-n, meg persze nagyon izgatott Robert Wilson rendezése.

Akárki akármit tart erről az előadásról és koncepcióról - hallottam már hideget, meleget egyaránt -,  az utolsó jelenet valami egészen hátborzongató. Már csak azért megéri az egészet. Láttam néhány Pillangókisasszonyt életemben, de ennyire megrendítőt talán még egyet sem. Sajnos az a bizonyos részlet nincs fönt a YouTube-on, hogy bizonyíthassam is, amit gondolok, de Cheryl Barker könnyei például patakokban folynak, miközben énekel. És ettől persze még lehetne rossz, de nem az. 

Egyébként meg ez a világ egyik legismertebb szopránáriája.

Címkék: opera dvd amszterdam sydney szoprán puccini robert wilson bohémélet luhrmann david hobson cheryl barker pillangókisasszony

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása