Bent az első bika, bement a második, bement a harmadik, jött a tizennyolc gyalogos torreádor, akiket Kasztíliából szerződtetett súlyos pénzért a Szenátus, aztán lovasok léptettek a térre, lándzsájukat döfték, a gyalogosok papírdíszes dárdákat szúrtak, s az a lovag, akinek a bika nekiment, lerántván róla a köpenyét, a bikának ugrasztja a lovat, s kardjával megsebzi az állatot, így állván bosszút a bemocskolt becsületért. És bejön a negyedik bika, az ötödik, a hatodik, bejött már vagy tíz, tizenkettő, tizenöt vagy húsz, vérben ázik az egész tér, kacagnak a hölgyek, sinkogatnak, tapsolnak, olyanok az ablakok, mint virágos ágak, s pusztulnak a bikák sorjában, kiskerekű kocsin, hat lóval húzzák ki őket, pedig ennyi csak a királyi családot s a főrangúakat illeti meg, s bár ez nem bizonyítja a bikák királyi voltát vagy méltóságát, azt igen, hogy jó nehezek, a lovak a megmondhatói, azok a szép lovak, csak úgy csillog-villog a szerszámuk, a kámzsájuk karamzsinvörös, hímzett bársony, ezüstös rojt van rajta, akárcsak a takarókon, s már megy is a bika, nyilakkal átlyuggatva, lándzsákkal megtűzdelve, maga után vonszolva a zsigereit, a mámorban úszó férfiak megtapogatják a mámoros nőket, ők pedig leplezetlenül hozzájuk dörgölőznek, még Blimunda sem kivétel, s miért is lenne az, egész testével Baltasarhoz simul, bódítón hat rá a szeme láttára kiömlő vér, a bika véknyán a nyílt kutakból előbugyog az élő halál, megszédíti a fejeket, de csak egy kép rögzül, s hűti le a forró szemeket, egy bika félrenyaklott feje, a nyitott száj, a kilógó, vastag, érdes nyelv, mely nem fogja többé tépdesni a mezők füveit, legfeljebb a füstöt legelheti a bikák másvilágán, de azt bizony már nem tudjuk, pokol-e az vagy mennyország.Na ilyen zsúfolt tablók az autodafék, az ünnepek (keresztelő, temetés, bíborosavatás és társaik) vagy épp itt a bikaviadal Saramago regényében. És van belőlük elég. Az érzékek diadala mindegyik: színek, szagok, ízek, súlyos kellékek, tömeg, halmozás, fokozás - ami csak belefér. S mindemögött a látvány mögött semmiféle irgalom nem jár sem az egyháznak, sem a tradícióknak, sem a királyság intézményének, sem a hagyományoknak, sem a szokásoknak, semminek... Tulajdonképpen az embereknek, az Embernek se nagyon. Főhőseink, Blimunda és Baltasar is bemocskolódik az idézett jelenetben, része lesz ennek az iszonyú kavalkádnak, nem tűnik ki, nem különül el tőle. Ők, akik számos tekintetben annyira különböznek, itt osztoznak valami iszonyatosban, ami általános. Talán éppen mert nem szakadhatnak el emberi lényegüktől, és éppen ezért lehet még fájdalmasabb ez az egész. Mert ha ez az, ami emberi, akkor süthetjük, kedves barátaim...
Mennyország lesz, ha van igazság, nem kerülhetnek a pokolba azok után, amiket elszenvednek, s ilyen kín a tüzes pokróc, ez a több rétegből álló, vastag lepel, amelybe számos petárdát helyeznek, a két végén fölgyújtják, s a pokróc lángra kap, a petárdák fölrobbannak, pattognak még jó sokáig, s bevilágítják az egész teret, olyan, mintha élve sütnék meg a bikát, s így rohan a téren körbe az állat, tébolyultan és dühödten, ugrálva és bőgve, miközben V. János és népe megtapsolja a nyomorúságos halált, mert lám, az ellen még a bika sem tud védekezni, nem tud öldökölni, csak elpusztulni. Égett hús szaga száll, ám olyan szag ez, mely nem bántja a perszelő autodafén edzett orrokat, s a bika legalább tányérra kerül, míg a zsidóból csak a hátrahagyott javai maradnak.
Ezekben a "pompás" jelenetekben mindig és egyértelműen ott trónol a halál, vagy ami még sokkal rosszabb: az értelemnélküliség. Bűzölög az egész. S miközben mindig ott lapul valamiféle - nyakatekert - pátosz ezekben a "danse macabre"-szerű jelenetekben, alapvetően az egész végtelenül cinikus. Az is ahogyan a legrészletesebb, oknyomozó, részletező, dokumentáló, ténymegállapító leírásokat sőt körülírásokat közli a szöveg a lehető legnagyobb kínok, gaztettek és szenvedés leírása közben, azt meg-megszakítva, de az is, ahogy egy-egy mondattal vagy félmondattal összegez. Szenvtelen hangon. Vagy legalábbis tárgyilagosan. Vegyük csak a fenti idézet végkicsengését, az utolsó mondatokat! Hátborzongató.
Ahogyan az a gondolat is az szerintem, hogy az itt előadottak - és persze művészetté formáltak, Saramago szemüvegén át látottak - számunkra ugyan elfogadhatatlan dolgok, legalábbis a döntő többségük az, de még csak alig párszáz éve... Előfordulhat, hogy csak a XX-XXI. századi ember arroganciája ítéli el ilyen élesen és kíméletlenül az akkori világot? Vagy az ember eleve reménytelen eset? Lehet, hogy Saramago elfogult? Ha az is, mindenesetre nagyon olvastatja magát az és ahogyan ír.
José Saramago: A kolostor regénye
Európa Könyvkiadó, 2007
Fordította: Takács Laura
(Az idézet az 109-110. oldalakon olvasható.)
