A mai nap jórészt a zakuszka-gyártás körüli teendők jegyében zajlott, de az óriási sikerre való tekintettel kénytelen vagyok újabb idézetekkel sokkolni - legelsősorban - saját magamat. Bele az éjszakába. 
 

Ezek a mostani idézetek amolyan igazán lelki, belső dolgokról szólnak, de kívülre helyezve, tárgyiasítva, metaforizálva. A vizsgált és a reflektáló én szinte teljesen szétválik az alábbi sorokban. A maga módján az egész félelmetes. 
 

A valaha gyakori híradás és levél elmarad; az addig ismétlődő látogatást hiába várjuk; nem érkezik sem könyv, sem újság, sem egyéb jele a megemlékezésnek.

 

E kihagyásoknak mindig van jól megalapozott oka, csak ismerné őket a remete. Míg cellájában tesped, a többiek, akikkel kapcsolatot tartott, a külvilágban az élet csúcspontja felé törnek. Az üres idő oly lassan vánszorog, hogy az órák is állni látszanak, mintha malomkő súlya nehezítené el a szárnyatlan idő lábát... ugyanez az idő talán eseményekkel zsúfolva, zihálva fut barátai számára.
 

A remete - feltéve, hogy értelmes remete - magába fojtja gondolatait, s e belső tél néhány hetére elrejti érzelmeit. Tudja, hogy a Sors időlegesen a mormota szerepét szánta neki, s mindjárt megnyugszik; kis gombolyaggá húzza össze magát, az élet falának üregében, nyugodtan várja a szélvihart, mely besodorja, elzárja és jégbe burkolja az évszak tartamára.
 

Így szól magában: "Jól van ez így; így kell lennie, ha egyszer így van." És egy napon megnyílik talán jégsírja, visszatér a tavasz enyhesége, őt is újra éri a nap és a déli szél melege; rügyeznek a bokrok, fütyörésznek a madarak, minden felszabadító ének boldog feltámadásra szólítja. Lehetséges, hogy így lesz, de talán mégsem: a fagy szívéig hatolhat, megtörténhet, hogy nem enged fel soha; eljő a tavasz, és egy varjú vagy szarka a falból csupán a mormota csontjait kotorja elő. Nos, ha így történik, akkor így kell lennie: kezdettől fogva tudhatta, hogy halandó, s eljő a nap, amikor ő is megindul minden hús és vér útján. Korán éppoly jókor lesz, mint későn. (440-441. oldal)

Továbbhaladtunk - fogalmam sem volt róla, hová -, aztán egy fordulónál egyszer csak egy másik társasággal találtuk szembe magunkat, mely ellentétes irányból közeledett felénk. Ma is látom magam előtt a csoportot, amint abban a pillanatban felbukkant előttem. Egy szép, középkorú úrhölgy, sötét bársonyruhában; egy úr, valószínűleg a fia - nemesebb arcot, remekebb termetet, gondoltam magamban, sohasem láttam még; a harmadik személy rózsaszín ruhát és fekete csipkeátvetőt viselt.

 

Szemügyre vettem őket - a harmadik személyt épp úgy, mint az első kettőt - és mivel a perc egy töredékéig idegeneknek véltem őket, pártatlan ítéletet alkothattam megjelenésükről. De alig észleltem és rögzítettem a benyomást, máris tudatára ébredtem, hogy hatalmas tükörrel állok szemben, mely két oszlop között kitölti a térséget: a társaság mi voltunk. Ilyenformán életemben először, sőt talán egyetlenegyszer részesültem abban a "jótéteményben", hogy úgy láthattam magam, ahogyan mások látnak. Nem érdemes foglalkozni az eredménnyel. Ellenérzés futott át rajtam, szorongó szánakozás; nem volt éppen hízelgő, de hát végül, még hálás is lehetek sorsomnak, hisz lehetett volna rosszabb is. (347-348. oldal)

Kezdjük az elején: az Érzéssel szövetkezve kiűztem a házból az Értelmet, lakatra zártam az ajtót előtte, aztán kettesben leültünk, kiterítettük a levélpapírt, tintába mártottuk a mohó tollat, és mélységes gyönyörűséggel őszintén kiöntöttük a szívünket. Mikor ezzel elkészültünk... két lapot sűrűn teleírtunk a mélységes szeretet, a szívben gyökerező hála szavaival... (egyszer és mindenkorra e zárójelen belül mélységes haraggal utasítok vissza minden gyanút, mely úgynevezett "melegebb érzésekre" vonatkozik. A nők nem ápolgatnak efféle "melegebb érzéseket" ott, ahol kezdettől fogva egy ismeretség egész folyamán sohasem ringathatták magukat abban a tévhitben, hogyha ezt tennék, nem követnének el halálos esztelenséget. Soha senki nem sodródik szerelembe, hacsak nem látta vagy nem álmodta, hogy felkelt a Reménység csillaga a Szerelem zavaros vizei fölött) mikor tehát kifejezést adzam erős és nagyra becsülő ragaszkodásomnak - olyan ragaszkodásnak, mely hőn óhajtja, hogy minden bút-bajt magához vonzzon, hogy kivegye osztályrészét mindabból, ami fájdalmas a szeretett lény sorsában, és  - ha lehetséges - elfordítson, másfelé irányítson minden vihart és villámcsapást arról a lényről, akire féltő gondoskodással tekint... akkor midőn mindez kifejezésre jutott, egyszer csak megrázkódott szívem kapuja, megnyílt rajta pánt és lakat, az Értelem serényen és bosszúállón belépett, felkapta a levélpapírt, elolvasta, fintorgott, törölt belőle, összetépte, másikat írt, összehajtotta, lepecsételte, s elküldte a tömören fogalmazott, rövid egyoldalas levélkét. És jól is tette. (420-421. oldal)

Némely tekintetben biztosan nem csak én ismerek magamra ezekből a sorokból - elképesztő a részletesség, a szemléletesség, ahogyan Brontë fölfejti a lélek legmélyebb bugyrait és kínjait -, de azért hobbit csak nem csinálunk már belőle. Életprogramként, szenvedélyesen, belemerülve az önsanyargatásba, precizitással, módszeresen, szinte a skízisig... Hátborzongató! Mert rossz napja lehet bárkinek, de itt az identitás legmélyebb gyökereiről van szó. Némi túltással élve, e regényt olvasva értettem meg végképp Freudot, azt hiszem.
 

Makka barátnémmal borzadtunk ma egy sort a könyv kapcsán, és még mindig azon merengek, vajon van-e ebben az egészben, a szövegben irónia. Egyelőre nem találok kapaszkodót, utalást, aminek fényében eldönthetném. Annyira egy a szöveg, a narráló és a főhős. Nincs rajta fogás. Még.