Egész gyorsan elérkeztem a fent nevezett Charlotte Brontë-regény első kötetének végére, izgalmas a dolog, ebből is látszik.
Egyrészt: életemben nem olvastam még ilyen arrogáns regényt. Legalábbis hirtelen nem jut eszembe hasonló. A főhős, az egyes szám első személyben narráló Lucy Snowe, hazájától elszakadva, idegenek közt, egy leányiskola tanárnőjeként tengeti sanyarú napjait. Brit a franciák közt; protestáns a katolikusok közt; jelentéktelen, szegény, melankolikus fiatal nő a viruló szépségű, dévaj tanítványok közt. De meg is fizet mindezért irgalmatlanul. Helyre zökkenti a világ rendjét, és a szövegben, tulajdonképpen visszaemlékezéseiben, igazságot oszt. Saját magának.
Tévedhetetlen, éles szemmel vizsgál végig mindent és mindenkit, és valamennyiüket könnyűnek is találja. Csípős nyelven ítélkezik környezete felett, élvezettel szórakozik embertársai kárára, s jelen állás szerint - a könyv felénél járok -, két személy kivételével (mondanom sem kell, hogy ők britek) gyakorlatilag torzszülöttnek, legalábbis üresnek vagy szívtelennek bélyegez mindenkit. De nem elég jók a város képtárának képei sem, a jeles koncert sem nyeri el teszését, az ünnepelt színésznő is ördögi. Miss Snowe elképesztő határozottsággal és magabiztossággal értékeli környezetét, minek eredménye tulajdonképppen az, hogy senki nem olyan, mint ő maga.
Emellett vagy ezzel szemben: Lucynk ki nem állhatja az édességet és a fagylaltot, úgy utasítja el és veti meg őket, mint a bűnt. Sötét ruhán kívül semmit sem tűr el magán, mert egyedül az illik siralmas egyszerűségéhez. Háborgó lélekkel utasítja vissza a gondolatot, hogy bárkitől - pláne a rajongott férfitől - levelet várhatna, semmiképpen sem feltételez magáról ilyen sokat. És nem terheli fölöslegesen környezetét beszélgetések kezdeményezésével, mert pontosan tudja, micsoda fogyatékosságai vannak e téren. Mindössze annyi figyelmre számíthat embertársaitól, mint amennyit egy "nem különleges mintájú szőnyegnek" szokás szentelni - állítja saját magáról.
Az idegenség-helyzet meg a jelentéktelenség érzése olykor önsajnálatba és világfájdalomba torkollik, nem is mindig könnyű indulatok nélkül olvasni ezeket a sorokat. Bosszantó, mennyire brit, mennyire protestáns, mennyire megfellebezhetetlen, mennyire szürke és mennyire álszerény. Pedig lehet, hogy mindenben igaza van.
Ugyanakkor és másrészt: a regény tele van finom megfigyelésekkel, kifejező és szép leírásokkal, a lelki folyamatok elmélyült vizsgálatával, és szellemes részletekkel, már-már cinikus párbeszédekkel. Magyarán igenis élvezetes olvasmány, ha néha borzolja is az olvasó idegeit a főhősnő tömény szenvedéstörténete, mely szenvedésekben és szenvedésen túl ugyanakkor nagyon is megragadó az érzelmek majdnem totális elfojtásából eredő fülledtség, az a különös atmoszféra, ami a szinte állandóan és erőszakosan visszafogott, de néha elő-előtörő szenvedélyességből és igazságérzetből fakad.
De van itt gótikus szál ideglázzal és kísértettel, váratlan és romantikusnak is kicsit hihetetlen fordulatok, melyeket - legalábbis egy idő után - azért már szinte sejtünk...
A legszebb az egészben egyébként a regény nőalakjainak rezdülékeny ábrázolása. Csupa míves munka, jól elkapott portré vagy hangulat.
Virginia Woolf szerint ez Charlotte Brontë legjobb regénye.
