A minap érdeklődőtt tőlem kedves barátném, hogy vajon miért nincsenek jó pasik az operaénekesek között, ezen ő már annyit gondolkodott. A kérdés remek, mondhatni: húsbavágó, talán nem is olyan egyszerű, ráadásul vannak. Megnyugtatására közös erővel fedeztük és térképeztük föl alaposan a következő blogot, melyhez hasonló jó szórakozást mindenkinek ezúton is kívánok. Csupa bariton, leginkább izompólóban vagy még inkább anélkül. A választék eléképesztő.
De hogy is van ez?
Ugye legfőképp a tenorokat sztárolják, őket ismeri a nagyközönség, ők az operavilág ikonjai, elsőszámú reprezentánsai. Belőlük meg nagyon kevés van, így aztán statisztikailag nehéz. Hogy valaki tenor hanggal - ráadásul kivételes tenor hanggal - szülessen és még jó pasinak is, háááát... elég kis eséllyel bír. (Bár történt már ilyen, nem tagadjuk.)
Ezzel szemben a baritonokat meg a basszusokat körülbelül a kutya sem ismeri az operarajongókon kívül, vagy csak kevesüket. Ráadásul az ő hangjuk viszonylag későn a legtündökletesebb, nem huszonévesen, szerepkörük sem a hősszerelmesé: unalmas, öregedő férjekért, féltékenykedő lúzerekért meg nem szoktunk epekedni. Persze vannak kivételek. Az ördögi gonoszok, a szívtelen szívrablók, a zavart lelkü különcök mindig is számíthattak a nők csodálatára, nincs ez másképp a zenés színház környékén sem.
Elvileg is érdekes ez a kérdés, mert hogy az igazán férfias hang ugyanakkor meg éppen a baritonoké (és a basszusoké), a tenorok: kivételek. Szinte természet fölöttiek. Hiszen épp attól (is) különlegesek és hősök, hogy a hangjuk nem átlagos. Valahogy nem igazán emberiek. Így aztán különösen nem azok a főképp a hangjukért imádott, igazán tenor tenorok. Pláne a líraiak. A macsó Cura vagy a rajongott Domingo például egyáltalán nem ez a kategória, mindketten a baritonokhoz állnak közel hangszínben, férfiasabbak is az átlagnál, plusz meglehetősen drámaiak. Talán ezért lehetnek a nők imádatának elsőszámú tárgyai. A legfinnyásabb operamániások viszont fanyalognak, és csak legyintenek, ha róluk van szó: nem kivételes hang az övék, nem áll el a hallgató lélegzete pusztán attól, ha kinyitják a szájukat.
(Van itt persze egy másik kérdés is ezzel szoros összefüggésben: mennyire a puszta énekhang és mennyire a karizmatikus személyiség, a színészi játék - ne adj Isten a rendezői koncepció - kell álljon egy-egy operaelőadás középpontjában. De ez messzire vezet és tényleg nem értek hozzá. Nem mintha az eddigiekhez értenék, de beszélni kiválóan tudok bármiről.)
Velük szemben a par excellence tenor minden, csak nem férfias a hangjával - más kérdés, hogy esetleg a kinézetével sem -, ezért aztán szóba se jönnek jó pasiként. Semmiféle szempontból. A jó pasi kategóriája nagyon is földi, materiális kategória, nem pedig valami éteri, angyali, megfoghatatlan ködpára. Az legfeljebb plátói rajongás tárgya lehet, aminek persze megvan a maga helye. Az egyik az ideál, a másik annak földi mása... vagy valami hasonló. Ez a dolgok elvi megalapozása. Aztán persze lehet, hogy egyáltalán nincs igazam.
És mindemellett még ott a gyakorlat is: a kövér tenor meg a kövér szoprán sztereotípiája. Nyilván van ennek alapja, noha messze nem eszik már olyan forrón azt a kását. De egészen biztos az is, hogy az operában mindig a hang lesz az elsődleges. Nem a színészi képességek, nem a szépség vagy trendi testalkat, még az sem, mennyire szimpatikus, hiteles egy figura vagy mennyire nem az. A hang a teremtő erő, és egy Pavarotti-kaliberűt soha nem fognak mellőzni azért, ahogyan a "gazdája" kinéz. (Más kérdés, mit engedhet meg magának egy tenor, mert hogy állandó és masszív hiány van belőlük, míg pl. szopránokkal akár Dunát is lehetne rekeszteni, ha nem is tényleg konkrétan...)
Szemelgető. Köztük néhány exceptionally handsome.
