HTML

Napló kontemplál

Friss topikok

  • Celle: Szervusz! Érdekelne, igen. Ha megkeresel a csupor@gmail.com címen, a részleteket is meg tudjuk be... (2009.11.13. 16:40) Unásig Jaroussky
  • Szombat esti stílusgyakorlatok « Napló kontemplál: [...] Gilmour sokkal kellemesebb meglepetés, mint amilyen a Vámosi-féle, alább idézett emlék. Ízlé... (2009.10.23. 10:27) A magyar gyöngyhalász
  • Celle: Kiszűrik, oké, technika meg minden, ami fejlődik, na de élő hangversenyen, a nézőtéren ülve sem ha... (2009.10.17. 15:21) Pavane
  • Celle: Klaust nincs szerencsém ismerni, csak a nevét. De majd utánatúrok. :-) (2009.10.08. 20:53) Gimis kedvenc
  • Jókai és Marsala « Napló kontemplál: [...] (Jókai Mór: Ami ok az öngyilkosságra, Öreg ember nem vén ember) [...] (2009.09.24. 21:29) Jókai és a tengeripók puffancskák

Linkblog

Villette

celle 2009.07.23. 21:03

Egész gyorsan elérkeztem a fent nevezett Charlotte Brontë-regény első kötetének végére, izgalmas a dolog, ebből is látszik.

Egyrészt: életemben nem olvastam még ilyen arrogáns regényt. Legalábbis hirtelen nem jut eszembe hasonló. A főhős, az egyes szám első személyben narráló Lucy Snowe, hazájától elszakadva, idegenek közt, egy leányiskola tanárnőjeként tengeti sanyarú napjait. Brit a franciák közt; protestáns a katolikusok közt; jelentéktelen, szegény, melankolikus fiatal nő a viruló szépségű, dévaj tanítványok közt. De meg is fizet mindezért irgalmatlanul. Helyre zökkenti a világ rendjét, és a szövegben, tulajdonképpen visszaemlékezéseiben, igazságot oszt. Saját magának.

Tévedhetetlen, éles szemmel vizsgál végig mindent és mindenkit, és valamennyiüket könnyűnek is találja. Csípős nyelven ítélkezik környezete felett, élvezettel szórakozik embertársai kárára, s jelen állás szerint - a könyv felénél járok -, két személy kivételével (mondanom sem kell, hogy ők britek) gyakorlatilag torzszülöttnek, legalábbis üresnek vagy szívtelennek bélyegez mindenkit. De nem elég jók  a város képtárának képei sem, a jeles koncert sem nyeri el teszését, az ünnepelt színésznő is ördögi. Miss Snowe elképesztő határozottsággal és magabiztossággal értékeli környezetét, minek eredménye tulajdonképppen az, hogy senki nem olyan, mint ő maga.

Emellett vagy ezzel szemben: Lucynk ki nem állhatja az édességet és a fagylaltot, úgy utasítja el és veti meg őket, mint a bűnt. Sötét ruhán kívül semmit sem tűr el magán, mert egyedül az illik siralmas egyszerűségéhez. Háborgó lélekkel utasítja vissza a gondolatot, hogy bárkitől - pláne a rajongott férfitől - levelet várhatna, semmiképpen sem feltételez magáról ilyen sokat. És nem terheli fölöslegesen környezetét beszélgetések kezdeményezésével, mert pontosan tudja, micsoda fogyatékosságai vannak e téren. Mindössze annyi figyelmre számíthat embertársaitól, mint amennyit egy "nem különleges mintájú szőnyegnek" szokás szentelni - állítja saját magáról. 

Az idegenség-helyzet meg a jelentéktelenség érzése olykor önsajnálatba és világfájdalomba torkollik, nem is mindig könnyű indulatok nélkül olvasni ezeket a sorokat. Bosszantó, mennyire brit, mennyire protestáns, mennyire megfellebezhetetlen, mennyire szürke és mennyire álszerény. Pedig lehet, hogy mindenben igaza van.

Ugyanakkor és másrészt: a regény tele van finom megfigyelésekkel, kifejező és szép leírásokkal, a lelki folyamatok elmélyült vizsgálatával, és szellemes részletekkel, már-már cinikus párbeszédekkel. Magyarán igenis élvezetes olvasmány, ha néha borzolja is az olvasó idegeit a főhősnő tömény szenvedéstörténete, mely szenvedésekben és szenvedésen túl ugyanakkor nagyon is megragadó az érzelmek majdnem totális elfojtásából eredő fülledtség, az a különös atmoszféra, ami a szinte állandóan és erőszakosan visszafogott, de néha elő-előtörő szenvedélyességből és igazságérzetből fakad.

De van itt gótikus szál ideglázzal és kísértettel, váratlan és romantikusnak is kicsit hihetetlen fordulatok, melyeket - legalábbis egy idő után - azért már szinte sejtünk... 

A legszebb az egészben egyébként a regény nőalakjainak rezdülékeny ábrázolása. Csupa míves munka, jól elkapott portré vagy hangulat.

Virginia Woolf szerint ez Charlotte Brontë legjobb regénye.

Címkék: regény irodalom romantika virginia woolf gótikus villette charlotte brontë

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kontemplalok.blog.hu/api/trackback/id/tr981648288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.