HTML

Napló kontemplál

Friss topikok

  • Celle: Szervusz! Érdekelne, igen. Ha megkeresel a csupor@gmail.com címen, a részleteket is meg tudjuk be... (2009.11.13. 16:40) Unásig Jaroussky
  • Szombat esti stílusgyakorlatok « Napló kontemplál: [...] Gilmour sokkal kellemesebb meglepetés, mint amilyen a Vámosi-féle, alább idézett emlék. Ízlé... (2009.10.23. 10:27) A magyar gyöngyhalász
  • Celle: Kiszűrik, oké, technika meg minden, ami fejlődik, na de élő hangversenyen, a nézőtéren ülve sem ha... (2009.10.17. 15:21) Pavane
  • Celle: Klaust nincs szerencsém ismerni, csak a nevét. De majd utánatúrok. :-) (2009.10.08. 20:53) Gimis kedvenc
  • Jókai és Marsala « Napló kontemplál: [...] (Jókai Mór: Ami ok az öngyilkosságra, Öreg ember nem vén ember) [...] (2009.09.24. 21:29) Jókai és a tengeripók puffancskák

Linkblog

161/5

celle 2009.08.17. 20:38

Elég fáradt vagyok, úgyhogy eltartott egy darabig, míg fölfogtam a feladatot, plusz míg helyükre raktam a számokat. Még mindig a Villette-et nyűvöm, az utóbbi napokban nem jutott rá annyi időm, pedig elég érdekes a szerelmi szál, ami és ahogy bontakozik. 

Tehát a 161. oldal és az 5. mondat. Újabb problémák: vajon csak a teljes, egész mondatok számítanak a lap tetetjétől, vagy a mondatvégi írásjeleket kell számolni? Az előző mellett döntöttem. És persze kénytelen vagyok két mondatot írni, mert most épp ugyan a második kötetet olvasom, de az igazi 161. az első kötetben van, ugye.

Végül elértem, hogy olyannak tűnt előttem a válasz, mintha egy jégdarabkát egy cseppnyi zamatos gyümölcs levével vagy cukorral ízesítenének. (II. kötet)

Georgette, Madame Beck legkisebb gyermeke belázasodott. (I. kötet)

Nem vennék rá mérget, hogy sikeresen számoltam el ötig, de kábé ez a helyzet.

Címkék: regény irodalom idézet makka villette charlotte brontë

Szólj hozzá!

'Pastiche'

celle 2009.08.08. 16:06

Reynaldo Hahn-Théophile de Viau: À Chloris

 

 

S'il est vrai, Chloris, que tu m'aimes,
(mais j'entends que tu m'aimes bien,)
je ne crois pas que les rois mêmes
aient un bonheur pareil au mien.
Que la mort serait importune
de venir changer ma fortune
pour la félicité des cieux !
Tout ce qu'on dit de l'ambroisie
ne touche point ma fantaisie
au prix des grâces de tes yeux.
 

Hahn dalai közül talán ez a Bach-hommage a legismertebb. Külön érdekes barokkos kontratenotrral a főszerepben. 

Sajnos Rónay György magyar fordítása nincs meg nekem, de majd egyszer beszerzem.

 

Címkék: vers dal francia zongora barokk bach philippe jaroussky kontratenor belle époque jérôme ducros reynaldo hahn théophile de viau

1 komment

Fêtes galantes

celle 2009.08.08. 01:39

L'accord parfaitJean-Antoine Watteau: L'accord parfait, 1717-18

Minden mindennel összefügg: tudtam eddig is a közhelyet, de ma este aztán tényleg összefutottak a szálak. A héten Watteau-képeket szemezgettem a neten Váncsa írása miatt. Ma délután Verlaine után koslattam a Jaroussky-videó miatt. Estére pedig valahogy odáig jutottam, hogy órákig Faurét hallgattam a YouTube-on. Tőle pedig már csak egy lépés ugye Ravel és Debussy, utóbbiról meg épp a minap merengtem, micsoda sztár lett a Twilight hatására. Vámpíréknál divat ugyanis az impresszionista zongoramuzsika, és tényleg szép az, kár tagadni.  A Claire de lune (Claude Debussy: Suite bergamasque, III.) pedig szinte slágerzene, úgy is hallgatják azt némely kamaszok a regény meg a film óta.

És ki más is lehetne a költő, aki Debussy szvitjének zenéjét inspirálta, mint Verlaine? És honnan máshonnan is eredhetne az imígyen kétféle módon is megidézett Fête galantes, mint a rokokó francia udvarból és arisztokráciától, melynek festészetileg (egyik) fölkent apostola éppen Watteau?

A kör bezárult.

Clair de lune

Votre âme est un paysage choisi
Que vont charmant masques et bergamasques
Jouant du luth et dansant et quasi
Tristes sous leurs déguisements fantasques.

Tout en chantant sur le mode mineur
L'amour vainqueur et la vie opportune
Ils n'ont pas l'air de croire à leur bonheur
Et leur chanson se mêle au clair de lune,

Au calme clair de lune triste et beau,
Qui fait rêver les oiseaux dans les arbres
Et sangloter d'extase les jets d'eau,
Les grands jets d'eau sveltes parmi les marbres.

(Paul Verlaine: Fêtes galantes)

Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Címkék: vers mozi francia regény irodalom tánc képzőművészet szabó lőrinc paul verlaine impresszionizmus twilight jean-antoine watteau claude debussy gabriel fauré maurice ravel

Szólj hozzá!

Föloldásként

celle 2009.08.07. 19:11

Reynaldo Hahn-Paul Verlaine: L’Heure Exquise

La lune blanche
Luit dans les bois ;
De chaque branche
Part une voix
Sous la ramée ...

Ô bien-aimée.

L'étang reflète,
Profond miroir,
La silhouette
Du saule noir
Où le vent pleure ...

Rêvons, c'est l'heure.

Un vaste et tendre
Apaisement
Semble descendre
Du firmament
Que l'astre irise ...

C'est l'heure exquise.

 

A hold a fák közt

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen...

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...

Isteni óra!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Címkék: vers dal francia irodalom szabó lőrinc zongora paul verlaine impresszionizmus philippe jaroussky belle époque jérôme ducros reynaldo hahn

7 komment

Csak erős idegzetűeknek!

celle 2009.08.07. 17:11

Az ínyencségekről jutott eszembe dédanyám egyik szakácskönyve és az itt elkövetkezendő szösszenet. Roppant fontos és gyakorlatias szócikk, bárki szükségét láthatja, ugyan lassan már csirkét se senki, nemhogy bármi mást... Legalábbis Budapesten tuti nem. Pár évvel ezelőtt Makkával nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, amikor ráleltem, és fölolvastam neki - hogy másképp - a telefonba.

Teknős békát megölni

Izzóra tüzesitett lapátot nyomva a teknőc hátára, nyakát és lábait a szegény állat rögtön ki fogja nyújtani, a midőn aztán hirtelen, éles baltával a fejét le kell vágni. - A vérét megszedjük és fölhasználjuk. Azután mindaddig főzzük, míg a teknője leválik, mit azon melegen kell levennünk és a békát megtisztítanunk. - A bőrét, epéjét és beleit eldobjuk és ha netalán sárga tojásai lennének, azokat a mártásba tesszük, de csak utolsó perczben, nehogy megkeményedjenek. (926. oldal)

Magyar-franczia szakácskönyv, h.n., é.n. (Szerzőt, évet sajnos nem tudok, megrongálódtak a belső, első lapok, de nem kizárt, hogy ez a nevezetes Dobos C. József-féle alkotás valamely utónyomata.)

A "szegény állat"... Van abban valami megható, ahogy átérezzük az áldozati teknős sorsának tragikumát. Szakácskönyvtől miért is várnánk morális állásfoglalást, és lám mégis. Ráadásul a leírás képszerű, ami tovább fokozza kínjainkat, noha hajdan nyilván épp ettől volt praktikus.

Elképesztő remeklés ez a könyv mindenképpen, ami már abból is látszik, hogy van 926. oldala. És hát nincsen más irodalmam arról sem, hogyan is képzelhető el a "buffet 500 személyre" vagy az "esteli" 16-ra.

Címkék: idézet gasztronómia dobos c józsef

5 komment

Watteau 2.

celle 2009.08.04. 20:12

Női fej, WatteauJean-Antoine Watteau: Tanulmány női fej, 1710-es évek

Címkék: képzőművészet rokokó jean-antoine watteau

Szólj hozzá!

Még még Villette

celle 2009.08.04. 17:43

Még mindig a Villette-en gondolkodom, nem hagyom magam, mert vannak itt érdekes dolgok, amiket nem lehet annyiban hagyni. 

Mi is a helyzet? Egyes szám első személyben halljuk végig a főszereplőt, gyakorlatilag visszaemlékezésről (fiktív visszaemlékezésről!) van szó, amiből számos dolog következik. Leginkább az, hogy az ő - azaz Lucy Snowe - szempontján kívül nem létezik semmi más.

Ha egyes szám harmadik személyben szólna hőseiről a narrátor, rögtön más lenne a helyzet, hiszen megjelenhetne az összes többi szereplő nézőpontja is, azaz valamilyen viszonyrendszerben létezhetne Lucy, aki ugyan lehet a legfontosabb, lehet a legerőteljesebb alak, de mégiscsak árnyaltabb lenne  a helyzet meg a személye. Létezne más is az ő fején, érzésein, szándékain kívül. Sőt! Megismerhetnénk akár olyan eseményeket is, ahol maga Lucy nincs jelen. Arról  meg már nem is beszélve, hogy ha az a narrátor netán mindentudó narrátor, és a romantika hőskorában miért is ne lehetne az, akkor mintegy a cselekmény "fölött" elmondhatná mi is a valóság: mit lát a főszereplők fejében, mik azok valódi szándékai, milyen érzéseket rejtegenek, milyen titkokkal élnek... még ítélkezhetne, moralizálhatna, filozofálhatna is, hogy "helyükre kerüljenek" a dolgok, legalábbis abban a világban a helyükre, amit a regény jelent. De itt ilyen, ugyebár, nincsen.

Marad egyedül Lucy szemüvege, azon keresztül látunk mindent. Illetve ez sem ilyen egyszerű. Visszaemlékezésről van szó, tehát nyilván a visszaemlékező Lucy szemüvege az, ami évényesül. Az, amit az írás pillanatában gondol, nem pedig az, amit akkor gondolt, amikor az események valójában zajlottak. Utólag örökíti meg az eseményeket, a megörökítés pillanatában érvényes tudatállapot tehát a döntő ebből a szempontból. Azonban ez a szövegből magából nem derül ki. Azaz Lucy cselekedete, karaktere, jelleme még csak úgy sem kerül valamiféle viszonyítási rendszerbe, hogy erre a visszaemlékező-cselekvő én kettőségre a narrátor fölhívná a figyelmünket. Tehát egyetlen egyszer sem jelzi például, hogy akkor hogy gondolta, és hogy most esetleg másképp, nem minősíti régi elképzeléseit, érzéseit, nem sóhajtozik, hogy milyen buta, naiv, szerencsétlen... volt akkor és a többi. Nem helytelenít, nem helyesel.  Nincs reflektálás, nincs viszony én és én között, legalábbis minimális.

Találtam viszont - kivételként - egy nagyon furcsa részletet, ami végre arról szól, hogy a narrátor milyen viszonyban is állhat ezzel a Lucyval, akinek a kalandjait olvassuk. Elég meredek a dolog, szinte egyetlen mondaton belül emlegeti saját magát egyes szám harmadik majd első személyben meg megint harmadikban, mintha maga se tudná, mit akar... (A helyzet, amiben a sorok elhangzanak, nem is lényeges.)

Olvasómnak eddig semmi oka nem lehetett afféle szándékot tulajdonítani nekem, hogy Snowe kisasszony jellemét hibátlanul tökéletesnek kívánom feltüntetni. Ennélfogva bizonyára nem lepődik meg, amikor közlöm, méltatlannak érezte volna, hogy védekezzék a párizsi nő állításaival szemben. Különben is Paul úr oly tragikus arcot vágott, mulasztásomat annyia komolyan vette, hogy megérdemelt egy kis leckét. Egyszóval vigyáztam, hogy megőrizzem a szelencét és hidegvéremet, s csak ültem helyemen, kőszobor módjára, érzéketlenül. (103. oldal)
Ahogy most látom ezt az egészet - és még nem értem a regény végére -, valami nagyon furcsa kettőség van itt. Egyrészt Lucy egyes szám első személyű hangja, a regény egyik szereplője viselkedik úgy, mint egy omnipotens elbeszélő szokott, azaz "ossza az észt", mindenkiről tudja, milyen is valójában, nincs előtte leplezett szándék, bűn, akarat, miközben valójában nyilván nem rendelkezik azzal a tudással a maga történetének résztvevőjeként, mint amivel egy író a maga hőseinek megteremtésekor. Lucy nem mindenható, naná hogy nem az, viszont úgy vislekedik. A visszaemlékező, író Lucy kvázi egy poétikai eszközzel tulajdonít mindenhatóságot a "játszó", karakterként élő Lucynak, úgy éli az végig a maga "valós" sorsát "ott", és úgy írja visszaemlékezéseit "itt", olyan fensőbbséggel ítéli meg a történteket és "szereplőtársait", mint ahogy egy mindentudó szerző alakítja és ismeri a maga fiktív alakjait. Ettől a már korábbi posztokban felrótt arrogancia is, legalábbis részben.

Másrészt ahogy Lucy saját magáról beszél, gondolkodik: a metaforák, az allegóriák, a tárgyiasítás, a kívülre helyezés... tehát van mégiscsak valami különbség a vizsgáló és a vizsgálat tárgya között, ha egy egészen másik síkon is, mint amiről eddig szó volt. Nem áll még teljesen össze a fejemben a kép, mindenesetre nagyon izgalmas ez az egész. Csak kicsit kusza. Legalábbis egyelőre.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ugyan főben járó bűn összekeverni szerzőt és narrátort, de azért csak vannak ennek a regénynek olyan életrajzi vonatkozásai, amelyektől alig-alig tudunk eltekinteni olvasás közben.

Címkék: regény irodalom idézet romantika villette charlotte brontë

Szólj hozzá!

Watteau

celle 2009.08.03. 20:18

Watteau táncosai

Jean-Antoine Watteau: Két táncos, 1716-17.

Címkék: képzőművészet rokokó jean-antoine watteau

Szólj hozzá!

Rossini pulykája

celle 2009.08.03. 18:10

Kiindulópontunk ezúttal Rossini pulykája leend, ez az ízletes és fölöttébb illatos madár, amely a művészetek éteri világához több szálon is kapcsolódik. Készítéséhez mindenekelőtt leakasztjuk a falról Gainsborough, Fragonard, Maulbertsch, Watteau vagy más hasonló kaliberű művész néhány eredeti grafikáját, eladjuk őket, az árukon pedig szarvasgombát vásárolunk, ami az internet segítségével immár nálunk is megtehető. Választhatunk, persze, más utat is, lényeg annyi, hogy legyen szarvasgombánk. Magyarországon a téli szarvasgomba vagy más néven a pézsmaszagú szarvasgomba (Tuber brumale)... (...) Októbertől decemberig a piros húsú szarvasgomba (Tuber magnatum) is beszerezehető nálunk, ennek az íze Brillat-Savarin szerint "kicsit a fokhagymára emlékeztet, de ez teljességgel nem árt neki, mert kellemetlen utóízt, szagot stb. nem hagy hátra". (...) A tavaszi-nyári hónapokban ez sincs, van viszont nyári szarvasgomba (Tuber aestivium), más néven Szent János szarvasgomba, ami ugyan nem rossz meg kellőképp illatos is, de hát a périgord-i gombának a nyomába se ér, és ráadásul a húsa nem sötét, hanem világos.

Azaz hiába dugdosom a pulyka bőre alá, nem adja azt a  sajátosan hullafolt jellegű hatást, ami Rossini pulykájának kitüntetett tulajdonsága, és ami egykor magát Picassot is elannyira lenyűgözte, hogy Rossini pulykáját önálló műalkotáson örökítette meg. Mondanom se kell, hogy Rossini pulykája Picasso interpretálásában egészen aggasztó benyomást kelt, de hát Picassonak igazán nem az volt a célja, hogy ezen madarat a világ előtt a kelleténél jobb színben tüntesse föl, hanem éppenséggel az, hogy a világ kérdéses, bizonytalan, setét és elborzasztó voltára kendőzetlenül rámutasson.

Gasztronómiai szempontból a Rossini-féle pulyka érdektelen, ugyanis józan életű ember ilyesmit nem készít. Mindenekelőtt azért nem, mert a  szarvasgomba - a rossz ízű és büdös téli szarvasgombát is ideértve - a természet legnagyobb ajándékai közé tartozik, ritka kincs, amit az adóalany életének kivételes pillanataiban fogyaszt. Ezzel szemben a baromfigyárban felnőtt pulykának immár semmi köze nincs a természethez, az ő szervezete éppoly távol áll a földi élővilágtól, mint az új-mexikói sivatagban vagy hol a fenében lezuhant UFO űrhajósaié, húsa kokcidiosztatikumokat, antioxidánsokat, biológiailag aktív jódvegyületeket, növényolajiszapot, antibiotikumokat és hasonlókat tartalmaz, íze ennek megfelelő. Ha én ennek a bőre alá szarvasgombaszeleteket dugdosok, az olyan, mintha ötven-hatvan éves madeirában főzném meg a lecsókolbászt. Aki ilyet tesz, annak végképp elment a józan esze.

Picasso ifjúkorában persze a pulyka még pulykából volt, ennek megfelelően  néhanapján szarvasgombával összeházasítva jelent meg az asztalon, és e mivoltában a mértékadó, komoly úriemberekből is elismerő szókat fakasztott, amennyire a korabeli feljegyzéseknek hihetünk. (519-520. oldal)

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Függelék: a szarvasgombáról és némely más alapanyagról, 519-537. oldal

Címkék: irodalom képzőművészet gasztronómia rossini váncsa istván

1 komment

Picasso pulykája

celle 2009.08.03. 17:37

Picasso pulykája

Pablo Picasso: Étterem: pulyka szarvasgombával és borral, 1912

Címkék: képzőművészet modern gasztronómia pablo picasso

Szólj hozzá!

Jókai és a tengeripók puffancskák

celle 2009.08.02. 20:32

Jókai egyébként egészen kifinomult ínyenc volt, de ma már ezt is kevesen tudják, hiszen a közhit szerint a magyar irodalom ínyencét Krúdy Gyulának hívták, ami mellesleg megint csak nem igaz. Összehasonlításul: Krúdy főtt marhahúsokról, sárgaborsó-főzelékekről és füstölt oldalasokról álomodott, Jókainál egy rendesebb ebéd teknősbékalevessel indul, arra sherryt isznak, aztán osztriga jön, majd tengeri rák és bíbictojás mirobolantemártással, egy pohár Château-Laffitte, ezt követően zéphire de chevreuil szarvasgombával és tengeripók puffancskákkal, utána madeira, közben sorbet ananászból; azután szalonka, gyömbérkompót, Mumm pezsgő; végül articsóka és megint pezsgő. Berekesztésül vanília- és maraschinofagylalt, római csokoládébonbon, tokaji, kávé és egy kupica curaçao.

Jókai még tudott élni. Közbe-közbe kicsit forradalmárkodott, ha épp úgy hozta a sors, mindeközben azonban ügyelt arra, hogy a szarvasgombás fogolypástétom, amivel épp egy grófnőt készül a lábáról levenni, megfelelőképp legyen elkészítve, és egy üveg marsala is legyen hozzá. (520. oldal)

Váncsa István szakácskönyve, Ezeregy recept, Vince Kiadó 2003.

Függelék: a szarvasgombáról és némely más alapanyagról, 519-537. oldal

Címkék: irodalom idézet gasztronómia jókai mór krúdy gyula váncsa istván

3 komment

Megtudjuk a tutit - Villette

celle 2009.08.01. 17:00

Végre valaki, aki szép, szimpatikus, szinte tökéletes, ráadásul fiatal. És nőnemű!

Vetélytársakról van szó, a főhős-narrátor rajongásig szeretett John doktorának választottjairól, akik még ráadásul unokatestvérek is. Az egyikük Paulina de Bassompierre kisasszony szépen táguló, intellektuális pupillákkal: látszatra törékeny, szinte sápadt és fehér. Vele szemben a már megidézett Ginevra Fanshaw kisasszony viruló rózsákkal és életerővel. Mint kiderül - persze - az előbbi az igazi...

Egy vendégségben járunk, ahol gyakorlatilag színielőadás zajlik a jó doktorért, főhősünk, Lucy közvetít és bölcselkedik, a jó doktor pedig alaposan nyitva tartja a szemét.

Este a vacsorán Ginevra és Paulina, mindegyik a maga módján, különösen szép volt. Ginevra minden testi bájjal büszkélkedhetett, Paulina viszont finomabb szellemi vonzerővel ragyogott, ékesen szóló szeme sugarával, arckifejezése bájával, a váltakozó érzések és gondolatok tükrözésével. Ginevra mély bíborvörös ruhája pompásan emelte ki szőke hajfürtjeit, s nagyszerű összhangban állt rózsás üdeségével. Paulina öltözéke divatos és kitűnően szabott, anyaga könnyű és fehér volt. Kellemesen pihentették a szemet arcának törékeny vonásai, a lényéből sugárzó, lelkéből fakadó finomság, értelmes és gyengéd szeme, dúsan omló haja barnasága, mely sötétebb volt, mint angolszász unokatestvéréé, s ugyanúgy szemöldöke, szempillái is, ragyogó írisze, táguló pupillái. A természet mind e részletet hanyagul, elnagyoltan jelezte csak Fanshaw kisasszonynál, de Bassompierre kisasszonyra pedig rendkívül finom, határozott vonásokat húzott. (...) Őszintén szólva, olvasóm, nincs is rendkívüli szépség, sem tökéletes báj, sem igazi finomság, ha nem kíséri éppoly rendkívüli tökéletes és megbízható erő. Éppúgy kereshetnénk érett gyümölcsöt vagy akár virágot gyökértelen vagy kiaszott fán, mint vonzó tulajdonságokat gyönge és tunya természetű emberben. Rövid ideig a virágzónak tűnő szépség virulhat a gyengeség mellett is: de már a szelet nem állja, s elhervad a derűs napsütésben is (58-62. oldal)

Címkék: regény irodalom idézet romantika villette charlotte brontë

Szólj hozzá!

Delnők színházban nem függetlenül a Villette-től

celle 2009.07.25. 23:55

Constantin-Ernest-Adolphe-Hyacinthe_Guys_001Constantin Guys: A páholy

Címkék: képzőművészet constantin guys

Szólj hozzá!

Még Villette

celle 2009.07.25. 23:24

A mai nap jórészt a zakuszka-gyártás körüli teendők jegyében zajlott, de az óriási sikerre való tekintettel kénytelen vagyok újabb idézetekkel sokkolni - legelsősorban - saját magamat. Bele az éjszakába. 
 

Ezek a mostani idézetek amolyan igazán lelki, belső dolgokról szólnak, de kívülre helyezve, tárgyiasítva, metaforizálva. A vizsgált és a reflektáló én szinte teljesen szétválik az alábbi sorokban. A maga módján az egész félelmetes. 
 

A valaha gyakori híradás és levél elmarad; az addig ismétlődő látogatást hiába várjuk; nem érkezik sem könyv, sem újság, sem egyéb jele a megemlékezésnek.

 

E kihagyásoknak mindig van jól megalapozott oka, csak ismerné őket a remete. Míg cellájában tesped, a többiek, akikkel kapcsolatot tartott, a külvilágban az élet csúcspontja felé törnek. Az üres idő oly lassan vánszorog, hogy az órák is állni látszanak, mintha malomkő súlya nehezítené el a szárnyatlan idő lábát... ugyanez az idő talán eseményekkel zsúfolva, zihálva fut barátai számára.
 

A remete - feltéve, hogy értelmes remete - magába fojtja gondolatait, s e belső tél néhány hetére elrejti érzelmeit. Tudja, hogy a Sors időlegesen a mormota szerepét szánta neki, s mindjárt megnyugszik; kis gombolyaggá húzza össze magát, az élet falának üregében, nyugodtan várja a szélvihart, mely besodorja, elzárja és jégbe burkolja az évszak tartamára.
 

Így szól magában: "Jól van ez így; így kell lennie, ha egyszer így van." És egy napon megnyílik talán jégsírja, visszatér a tavasz enyhesége, őt is újra éri a nap és a déli szél melege; rügyeznek a bokrok, fütyörésznek a madarak, minden felszabadító ének boldog feltámadásra szólítja. Lehetséges, hogy így lesz, de talán mégsem: a fagy szívéig hatolhat, megtörténhet, hogy nem enged fel soha; eljő a tavasz, és egy varjú vagy szarka a falból csupán a mormota csontjait kotorja elő. Nos, ha így történik, akkor így kell lennie: kezdettől fogva tudhatta, hogy halandó, s eljő a nap, amikor ő is megindul minden hús és vér útján. Korán éppoly jókor lesz, mint későn. (440-441. oldal)

 
 

Továbbhaladtunk - fogalmam sem volt róla, hová -, aztán egy fordulónál egyszer csak egy másik társasággal találtuk szembe magunkat, mely ellentétes irányból közeledett felénk. Ma is látom magam előtt a csoportot, amint abban a pillanatban felbukkant előttem. Egy szép, középkorú úrhölgy, sötét bársonyruhában; egy úr, valószínűleg a fia - nemesebb arcot, remekebb termetet, gondoltam magamban, sohasem láttam még; a harmadik személy rózsaszín ruhát és fekete csipkeátvetőt viselt.

 

Szemügyre vettem őket - a harmadik személyt épp úgy, mint az első kettőt - és mivel a perc egy töredékéig idegeneknek véltem őket, pártatlan ítéletet alkothattam megjelenésükről. De alig észleltem és rögzítettem a benyomást, máris tudatára ébredtem, hogy hatalmas tükörrel állok szemben, mely két oszlop között kitölti a térséget: a társaság mi voltunk. Ilyenformán életemben először, sőt talán egyetlenegyszer részesültem abban a "jótéteményben", hogy úgy láthattam magam, ahogyan mások látnak. Nem érdemes foglalkozni az eredménnyel. Ellenérzés futott át rajtam, szorongó szánakozás; nem volt éppen hízelgő, de hát végül, még hálás is lehetek sorsomnak, hisz lehetett volna rosszabb is. (347-348. oldal)

 
 

Kezdjük az elején: az Érzéssel szövetkezve kiűztem a házból az Értelmet, lakatra zártam az ajtót előtte, aztán kettesben leültünk, kiterítettük a levélpapírt, tintába mártottuk a mohó tollat, és mélységes gyönyörűséggel őszintén kiöntöttük a szívünket. Mikor ezzel elkészültünk... két lapot sűrűn teleírtunk a mélységes szeretet, a szívben gyökerező hála szavaival... (egyszer és mindenkorra e zárójelen belül mélységes haraggal utasítok vissza minden gyanút, mely úgynevezett "melegebb érzésekre" vonatkozik. A nők nem ápolgatnak efféle "melegebb érzéseket" ott, ahol kezdettől fogva egy ismeretség egész folyamán sohasem ringathatták magukat abban a tévhitben, hogyha ezt tennék, nem követnének el halálos esztelenséget. Soha senki nem sodródik szerelembe, hacsak nem látta vagy nem álmodta, hogy felkelt a Reménység csillaga a Szerelem zavaros vizei fölött) mikor tehát kifejezést adzam erős és nagyra becsülő ragaszkodásomnak - olyan ragaszkodásnak, mely hőn óhajtja, hogy minden bút-bajt magához vonzzon, hogy kivegye osztályrészét mindabból, ami fájdalmas a szeretett lény sorsában, és  - ha lehetséges - elfordítson, másfelé irányítson minden vihart és villámcsapást arról a lényről, akire féltő gondoskodással tekint... akkor midőn mindez kifejezésre jutott, egyszer csak megrázkódott szívem kapuja, megnyílt rajta pánt és lakat, az Értelem serényen és bosszúállón belépett, felkapta a levélpapírt, elolvasta, fintorgott, törölt belőle, összetépte, másikat írt, összehajtotta, lepecsételte, s elküldte a tömören fogalmazott, rövid egyoldalas levélkét. És jól is tette. (420-421. oldal)

Némely tekintetben biztosan nem csak én ismerek magamra ezekből a sorokból - elképesztő a részletesség, a szemléletesség, ahogyan Brontë fölfejti a lélek legmélyebb bugyrait és kínjait -, de azért hobbit csak nem csinálunk már belőle. Életprogramként, szenvedélyesen, belemerülve az önsanyargatásba, precizitással, módszeresen, szinte a skízisig... Hátborzongató! Mert rossz napja lehet bárkinek, de itt az identitás legmélyebb gyökereiről van szó. Némi túltással élve, e regényt olvasva értettem meg végképp Freudot, azt hiszem.
 

Makka barátnémmal borzadtunk ma egy sort a könyv kapcsán, és még mindig azon merengek, vajon van-e ebben az egészben, a szövegben irónia. Egyelőre nem találok kapaszkodót, utalást, aminek fényében eldönthetném. Annyira egy a szöveg, a narráló és a főhős. Nincs rajta fogás. Még.

Címkék: regény irodalom idézet romantika makka villette charlotte brontë

4 komment

'Grisette'

celle 2009.07.24. 21:12

Két grizett és két katona

Constantin Guys: Két grisette és két katona, 1860 körül

Címkék: képzőművészet constantin guys

Szólj hozzá!

Villette-idézetek

celle 2009.07.24. 20:25

Néhányféle nő kommentár nélkül:

... a portásnő pedig Rosine Matou, az erkölcstelen, bár nagyon csinos kis francia grisette volt, csélcsap, szeszélyes, felcicomázott, hiú és haszonleső... (...) Az asztalon ült Rosine, csinos rózsaszín ruhában, és egy kis kalapot igazított: kívüle nem volt élőlény a szobában, ha nem számítjuk az üveggömben úszkáló néhány aranyhalat, a cserepes virágokat és az eleven júniusi napsütést." (167. oldal)
 
Amilyennek mindig [látom őt]... igazi középosztálybeli angol úrhölgynek; ünnepélyesen jólöltözöttnek, minden színleléstől mentesnek, természetét tekintve higgadtnak és derűsnek. (362. oldal) 
 
Itt-ott feltűnt egy-egy rendkívüli szépség, különös típus megtestesítői; úgy hiszem, ilyen típus Angliában nem található: erőteljes, zömök, szoborszerű. Alakjukban nincs semmi szögletesség: hajlékonyak, akár a márványkariatidák. Pheidiasz istennője nem lehet tökéletesebb, mint ezek a nyugodt, robosztus alakok. Arcvonásaik olyanok, amilyeneknek holland mesterek festik madonnáikat: németalföldi klasszikus arcvonások, szabályokak, de gömbölydedek, termetük sudár, de robusztus; és ami mélységes és kimondhatatlan nyugalmukat, szenvedélymentes higgadtságukat illeti, ahhoz egyedül a sarkvidéki hómező hasonlítható. Ilyenfajta hölgynek nem kell ékszer, ritkán is visel effélét; a lesimított, szorosan befont haj megfelelő keretet ad a gyengéd arcnak és homloknak. A ruha sem lehet túl egyszerű; a gömbölyű kar, a tökéletes vonalú nyak nem kíván sem karöltőt, sem nyakláncot.

Egyszer részesültem abban a megtiszteltetésben és gyönyörűségben, hogy egy ilyen szépséget tökéletesen megismerhessek: bámulatra méltó volt a mélységes szeretet, mellyel önmaga iránt viseltetett; ezt semmi sem múlta felül, csak kevélysége és közömbössége, ahogyan képtelen más földi lénnyel törődni. Hűvös vénáiban aligha csörgedez vér; a tespedő nyirok tölti be, mondhatnám: tömíti el ütőereit. (348-349. oldal)

 
Természetében, nem vitás, volt elég hiba, de még mennyi, a felsoroltakon kívül is és mennyiféle, amelyeket most nem kívánunk itt egyenként előszámolni - ha annyit meg is jegyzünk róluk, hogy egyik sem vallott éppen finom vagy emelkedett jellemre -, ám mindemellett, mindezeken túl: micsoda hamisítatlan szépség volt ez a lány! Jelenség volt, mikor vasárnap délelőtt teljes pompájában és jókedvűen lejött hozzám halványlila selyemruhájában és szőke haja hosszú csigákban omlott fehér vállára. (...) Csodaszép volt: fiatal, üde és oly finom bőrű, puha vonalú, hajlékony alakú, amilyet csupán angol hölgyeknél tapasztahatl az ember - ezek az erények ugyanis jórészt hiányzanak a kontinensbeli női varázs fogalmából. (138-142. oldal) 
Charlotte Brontë: Villette, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007.

fordította: Róna Ilona

Címkék: regény irodalom idézet villette charlotte brontë

Szólj hozzá!

Családban marad

celle 2009.07.23. 23:12

toledo1

Ruben Toledo, 2009

(Emily Brontë: Wuthering Heights, Penguin Classics Deluxe Edition)

Címkék: regény irodalom képzőművészet ruben toledo emily brontë

2 komment

Villette

celle 2009.07.23. 21:03

Egész gyorsan elérkeztem a fent nevezett Charlotte Brontë-regény első kötetének végére, izgalmas a dolog, ebből is látszik.

Egyrészt: életemben nem olvastam még ilyen arrogáns regényt. Legalábbis hirtelen nem jut eszembe hasonló. A főhős, az egyes szám első személyben narráló Lucy Snowe, hazájától elszakadva, idegenek közt, egy leányiskola tanárnőjeként tengeti sanyarú napjait. Brit a franciák közt; protestáns a katolikusok közt; jelentéktelen, szegény, melankolikus fiatal nő a viruló szépségű, dévaj tanítványok közt. De meg is fizet mindezért irgalmatlanul. Helyre zökkenti a világ rendjét, és a szövegben, tulajdonképpen visszaemlékezéseiben, igazságot oszt. Saját magának.

Tévedhetetlen, éles szemmel vizsgál végig mindent és mindenkit, és valamennyiüket könnyűnek is találja. Csípős nyelven ítélkezik környezete felett, élvezettel szórakozik embertársai kárára, s jelen állás szerint - a könyv felénél járok -, két személy kivételével (mondanom sem kell, hogy ők britek) gyakorlatilag torzszülöttnek, legalábbis üresnek vagy szívtelennek bélyegez mindenkit. De nem elég jók  a város képtárának képei sem, a jeles koncert sem nyeri el teszését, az ünnepelt színésznő is ördögi. Miss Snowe elképesztő határozottsággal és magabiztossággal értékeli környezetét, minek eredménye tulajdonképppen az, hogy senki nem olyan, mint ő maga.

Emellett vagy ezzel szemben: Lucynk ki nem állhatja az édességet és a fagylaltot, úgy utasítja el és veti meg őket, mint a bűnt. Sötét ruhán kívül semmit sem tűr el magán, mert egyedül az illik siralmas egyszerűségéhez. Háborgó lélekkel utasítja vissza a gondolatot, hogy bárkitől - pláne a rajongott férfitől - levelet várhatna, semmiképpen sem feltételez magáról ilyen sokat. És nem terheli fölöslegesen környezetét beszélgetések kezdeményezésével, mert pontosan tudja, micsoda fogyatékosságai vannak e téren. Mindössze annyi figyelmre számíthat embertársaitól, mint amennyit egy "nem különleges mintájú szőnyegnek" szokás szentelni - állítja saját magáról. 

Az idegenség-helyzet meg a jelentéktelenség érzése olykor önsajnálatba és világfájdalomba torkollik, nem is mindig könnyű indulatok nélkül olvasni ezeket a sorokat. Bosszantó, mennyire brit, mennyire protestáns, mennyire megfellebezhetetlen, mennyire szürke és mennyire álszerény. Pedig lehet, hogy mindenben igaza van.

Ugyanakkor és másrészt: a regény tele van finom megfigyelésekkel, kifejező és szép leírásokkal, a lelki folyamatok elmélyült vizsgálatával, és szellemes részletekkel, már-már cinikus párbeszédekkel. Magyarán igenis élvezetes olvasmány, ha néha borzolja is az olvasó idegeit a főhősnő tömény szenvedéstörténete, mely szenvedésekben és szenvedésen túl ugyanakkor nagyon is megragadó az érzelmek majdnem totális elfojtásából eredő fülledtség, az a különös atmoszféra, ami a szinte állandóan és erőszakosan visszafogott, de néha elő-előtörő szenvedélyességből és igazságérzetből fakad.

De van itt gótikus szál ideglázzal és kísértettel, váratlan és romantikusnak is kicsit hihetetlen fordulatok, melyeket - legalábbis egy idő után - azért már szinte sejtünk... 

A legszebb az egészben egyébként a regény nőalakjainak rezdülékeny ábrázolása. Csupa míves munka, jól elkapott portré vagy hangulat.

Virginia Woolf szerint ez Charlotte Brontë legjobb regénye.

Címkék: regény irodalom romantika virginia woolf gótikus villette charlotte brontë

Szólj hozzá!

Budapesti Wagner-napok, MüPa

celle 2009.07.17. 17:09

 „Istenem! Ez a két előadás felejthetetlen marad számomra. Wagner a Parsifalt erre a teremre, erre a kórusra, erre a zenekarra és mindenekelőtt Maestro Fischer számára írta!” Nikolai Schukoff  (Parsifal)

Jövőre Trisztán. (Meg a teljes Ring.)

Ez itt ugyan Mehta mester, nem Fischer Ádám, de azért elviseljük. Kevés szebb szerelemes zene van ennél.

Címkék: opera müpa tenor wagner fischer ádám nikolai schukoff trisztán és izolda zubin mehta

Szólj hozzá!

RF

celle 2009.07.09. 17:21

 

Kicsit gondolkodtam, kell-e ez, nem kifejezetten témábavágó, de hát történt, ami történt az elmúlt hetekben, azaz van apropó. Meg aztán a maga módján ez is művészet. Ráadásul nagyon ügyes a videó: kifejező, jól összeszedett, tökéletes a zene, és tényleg meggyőz róla, hogy van abban a "religious experience"-ben valami. Ha pedig kiemelkedő élményekre vadászunk, akkor ez éppenséggel az.

 

Címkék: sport videó tánc barokk roger federer

Szólj hozzá!

Kedves növények

celle 2009.07.09. 17:00

Makka firtatja legkedvesebb növényeimet, ami egyáltalán nem egyszerű kérdés. Annyi van, hogy holnapig sorolhatnám. Úgyhogy úgy döntöttem, szűkítem a dolgot, csakis teljes növények jöhetnek szóba, azaz például hiába rajongok a szőlőért, a tárkonyért vagy a sárgarépáért, teljes mivoltukban mégsem kerülhetnek a legkedvencebbek közé, mert - mondjuk -,  nem jelentenek esztétikai élményt, vagy nem fűznek hozzájuk kedves emlékek, nem ragaszkodom hozzájuk szárral, gyökérrel, levelekkel együtt... Meg aztán vannak az olyan puccosak,  a kamélia és társai, ilyesmikre gondolok, amelyek ugyan nagyon szépek, napokig elnézegetném őket, de túl sok közöm (egyelőre) nincs hozzájuk.

Így kissé kezelhetőbb a halmaz, úgy vélem, de továbbra is nehéz az ügy.

Ami biztos: a növény nekem egyenlő a kerttel. Szeretem a fákat, pláne az öreg fákat, biztosan azért, mert nekünk sok van belőlük, és köztük nőttem föl. Inkább hajlok a természetes rendezetlenség irányába, mint a nagyon megtervezett, nagyon megnyírt, kicsit sem csalitos kertek felé, ez is azért, amiért a miénk olyan, amilyen. Fontos az illat! Nem kell, hogy nagyon különleges legyen, csak finom. Az akác is nagyon jó, de némelyik rózsa is. Virágokból leginkább az egyszerűeket szeretem, minél jobban hasonlítanak a vadvirágokra, annál jobb. (Vannak azért persze kivételek, a rododendron bokrainkat például sokért sem adnám.)

1. galagonya

2. bangita

3. platán

4. tiszafa

5. levendula

6. liliomok

7. hársfa

8. júdásfa

9. virágzó gyümölcsfák

10. verbéna

 

Nagyon valószínű, hogy holnap más listát mondanék.

Címkék: makka

Szólj hozzá!

Hat lényegtelen dolog

celle 2009.06.26. 20:39

Makka kérdezi, bár nem egészen világos, hogy arról kell-e írnom, szerintem mi lényegtelen, vagy inkább magamról kellene lényegtelen dolgokat írnom. Szerintem az utóbbi, de mert ő nem ezt az utat követte, legyen az ő játékszabályai szerint:

lényegtelen, mennyibe kerül valami, ha megéri az árát...

lényegtelen, micsoda rendetlenség van a szobámban, ha éppen valami más sokkal fontosabb, és arra koncentrálok...

lényegtelen, milyen hacukában indulok reggel dolgozni, ahová megyek, nagyon nem számít a külcsín...

lényegtelen, milyen hosszú ideig nem hallok régi barátokról, mindig jó újra fölmelegítődni...

lényegtelen, milyen fáradt vagyok, és meddig tart, ha valami birizgálja a fantáziámat, addig csinálom, míg a végére nem érek...

lényegtelen, milyen műfaj, ha jó a zene, jöhet...

Címkék: makka

2 komment

7

celle 2009.06.11. 17:30

Makka fölkért, áruljak el magamról hét kis titkot, miből is arra következtetek, hogy úgy véli, van olyan izgalmas az életem, hogy egyáltalában legyenek titkaim, vagy legalábbis látszólag alig, valójában bizonyára roppant fontos dolgaim, ha már egyszer, ugye, ezek titkok lennének valamiért... Nem mintha nem mesélhetném el személyesen, de eszem ágában sincs játékrontónak lenni. Tehát.

1. Általában zokniban alszom. Tudom, hogy csakis idióták alszanak zokniban, de mert telente képes lefagyni a lábam (alacsony vérnyomás, bénázgató vérkeringés), valamint a komfortérzetem így tökéletes, rászoktam. Mezítláb képes vagyok reggelre megfázni...

2. Szeretek úton lenni. Autó, vonat, távolsági busz... Szeretek tömegközlekedési eszközökön bámészkodni. Persze nem a tömött villamos meg a "rohannom kell"-utazás a kedvencem, de ha már van ülőhely, és egész nyugodtan kapok levegőt, teljesen jól elvagyok, sőt! Minél hosszabb az út, annál jobb. Egyébként is szeretek szemlélődni, de egyetemi éveim alatt nyerték el igazi jelentőségüket ezek az utazások. Így tudtam vizsgaidőszakban lelkifurdalás nélkül lopni az időt, és csak úgy magamért, magáért a dologért nézelődni, gondolkodni. Alibi volt. Hiszen amíg a buszon ülök, nem tudok tanulni, nem tehetek róla, hogyan múlik az idő, nem én határozom meg, merre s hogyan alakulnak a dolgok. Elég bizarr, belátom, de a BKV volt nekem maga az oázis és a friss levegő. Azóta nem is nagyon akadna rá "programszerűen" időm. 

3. Nem szeretem Coelhot. Összesen két regényét olvastam, mindkettőt úgy kaptam kölcsön kedves ismerősöktől, hogy rajongva ecsetelték, miért kell ezt most és azonnal és feltétlenül, és hogy megváltozik az életem egycsapásra, majd meglátom. Nekem meg lapos volt és közhelyes. Kiábrándító. Olvasmányos, kellemes, csak nekem valahogy mégsem elég. Szégyenkezve adtam vissza a könyveket, azt kívántam, bárcsak tetszett volna, és igyekeztem jó képet vágni, mert megbántani sem akartam senkit. Nem egymásnak teremtettek minket.

4. Végtelenül lusta vagyok. Ez nem olyan nagy titok, csak kevesen hiszik el rólam. Pedig. Fegyelmezettséggel kompenzálok.

5. Ovis és általános iskolás koromban nagy szervezkedő és állandó főszereplő voltam mindenben. Szavaltam, énekeltem, táncoltam, vezényeltem, örsöket és rajt vezettem, rajzoltam, ami kell... Ez se nagy titok, de nagyjából ez is elmúlt, úgy kb. a gimnázium környékén. Kevesen képzelnék.

6. Lábfóbiám van. Már hogy a sajátjaimat nem nézegetem szívesen, mert hogy csúnyácskák. Még szerencse, hogy ritkán kerülnek a látóterembe...

7.  Állítólag férfi agyam van. Mondták már többen is, nem biztos, hogy hízelegni akartak. És nem is biztos, hogy az agyam. Ha mégis az, akkor talán a nem kifejezetten finom és nőies humoromra célozhattak.

 

Nincs kinek továbbítsam a labdát, mert hogy nem vagyok igazi blogger, de azért majd próbálozom. Ha másképp nem, élő szóval vagy mi.

Címkék: coelho 7 makka

3 komment

Hosszú hétvége bonyodalmakkal

celle 2009.05.31. 20:40

Szörnyű hétvégém van, csak meg ne ártson! House-maraton itt, Roland Garros ott, azt sem tudom, hova kapjak. A nehézségeket azonban áthidaltam: Händel és Inger Dam-Jensen a megoldás.

Händel: Julius Caesar, Se pietà de me non senti

Talán most ez a szopránária tetszik a legjobban. Mindenesetre nyugtat, lazít, regenerál, ami alaposan rám is fér.

Címkék: opera barokk szoprán julius caesar handel dán királyi színház inger dam-jensen

1 komment

Maraton 2.

celle 2009.05.21. 16:16

Nagyon jó a Nyolcadik, megint rácsodálkoztam, milyen szép a Hatodik, és a Hetedikkel kapcsolatos gyerekkori emlékeim sem csaltak meg. Mindezen csak korona volt a Kilencedik. Biztosan öregszem, de egészen meghatott.

Címkék: beethoven mezzo szimfónia klasszicizmus berlini filharmonikusok claudio abbado

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása