Ma volt szerencsém végighallgatni Beethoven szimfónáinak több mint felét egyben, holnap jön a második, befejező adag. Nem akármilyen élmény, néha tényleg érdemes a Mezzora tévedni. Claudio Abbado vezényelt, a Berliniek játszottak, nagyon klassz volt. Azért persze a Harmadik és az Ötödik leginkább, de az egész együtt olyan, mint egy hét szanatórium. Kíváncsian várom a holnapot, a Hatodikat és a Kilencediket, a közbülsőket meg még alig-alig ismerem, úgyhogy azokat meg azért.
Eszembe jutnak a régi szép idők, zsenge éveim, amikor Beethoven miatt orroltam Mozartra. Nem mintha pont az én elismerésem hiányozna Mozartnak a zsenialitáshoz, egyszerűen csak kifejezetten untam, hogy folyton Amadeus tálentumát hangoztatják és gyakran épp a nálunk összcsaládilag favorizált Beethovennel szemben. Beethoven is nagy zeneszerező - mondták-, na de Mozart... Micsoda butaság! - gondoltam, és mi sem logikusabb: undorkodjunk Mozartra! Azóta fölnőttem. Nagyjából. Mindenesetre nem bántom Mozartot, sőt. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon megszerettem.
