Megvagyok, szokom a tavaszt - csak jönne már -, és éppen egyáltalán nem szépirodalmat olvasok, úgyhogy nincsenek is igazi élményeim, amelyekről beszámolhatnék. De már erős felindulással készülök a következő, méretes darabra.
Zenét hallgatni, nézni szerencsére addig is lehet, bár ezzel se nagyon kényeztettem el magam az utóbbi napokban. Kivéve a fenti darabot, mert azt végignéztem többször is. És nem is kizárólag Erwin Schrott miatt, bár jó őt látni, hanem mert a Figaro az egyik kedvenc operám. Ez az ária meg pláne nagy élmény mindig: kivételes keveréke a mély, lemondó kétségbeesésnek és a megbántott férfiúi büszkeség háborgásának. Méltatlankodó és bosszúszomjas, mégis kedves, ahogy durcás.
Vagy nekem van szerencsém a Figarókkal, vagy a legjobbat hozza ki a rendezőkből, de annyi jó vagy legalábbis érdekes előadást láttam már belőle, mint talán semmi másból soha eddig. Ez is fölkerült a kívánságlistámra. Egyre csak hosszabb és hosszabb lesz a sor...
