Ma délután olvastam ezt a kiváló történetet, és ha eddig lettek volna kétségeim, hát gyorsan elmúltak. Múzsának lenni gyakorlatilag a tökéletes kizsákmányoltsággal egyenlő, nem az istennőséggel, ez világos, mint a nap.

Élt egyszer egy preraffaelita festő, akit Dante Gabriel Rossettinek hívtak. Borzasztóan szerelmes volt egy gyönyörűséges leányba, akinek haja színe olyan volt, mint a spanyol aranyé.  Elizabeth Siddal volt a neve. A preraffaeliták számára maga volt a szépség istennője, s szinte mindegyik megörökítette őt a vásznán. A legismertebb e képek közül John Everett Millais Ophéliá-ja, amit manapság már lassan a bonbonos dobozokra is rányomtatnak. Elizabeth órákig pózolt hozzá a fürdőkádban fekve, virágoktól körülvéve. Megfázott, tüdőbajos lett, s lassan kezdett elszállni belőle az élet. Fiatalon halt meg, nem sokkal azután hogy Dante Rossetti feleségül vette. A vigasztalhatatlan festő a koporsóba tette a szeretett nőhöz írt verseinek vaskos kézíratát. Ez egy különlegtes, már-már giccsesen szép gesztus volt, ami teljesen összhangban állt a preraffaeliták szellemiségével. De aztán teltek-múltak az évek, a szerelem emléke egyre csak haloványabb lett, ráadásul Rossetti időközben eldöntötte, hogy ő elsősorban mégiscsak költő, nem pedig festő, s borzasztó nagy kedve támadt legjobb verseit kiadni.

Így került sor a leghátborzongatóbb highgate-i exhumálásra. Késő éjjel tűz és olajlámpák fényénél feltúrták a földet, s felnyitották a koporsót. A szemtanúk állítása szerint Elizabeth a hét év alatt nem porladt el, s ahogy ott feküdt, még mindig olyan volt, mint Ophélia. A kesztyűs kéz óvatosan félresöpörte a híres aranyfürtöket, elvette az élettelen arc mellett heverő lapokat, és a halott nőt visszatemették a  földbe.

Ez az egész história, természetesen, jó reklám volt a könyvhöz. Csak hát a szerzőnek nem sikerült költői dicsőségre szert tennie - az újságokban kegyetlen kritikákkal illették a verseit. Rossetti nem tudott aludni, odalett a nyugalma, élete hátralevő részében pedig marcangolta a lelkiismeret, s mikor meghalt, meghagyta, hogy ne a családi sírba temessék, hanem távolabb a Highgate-től, ami misztikus félelemmel töltötte el.

(56-57. oldal)

 

Fordította: Bagi Ibolya (elbeszélések), Sarnyai Csaba (esszék)

Olvastam már a preraffaeliták zűrös (nő)ügyeiről, a Millais-képet is ismertem, de erre a kihantolásra nem emlékeztem. Gyönyörű egy história, mit mondjak! Éljenek a tájképek! Meg a csendéletek! 

A Highgate-ről sok minden érdekeset megtudtam egyébként, leginkább Marx Károllyal kapcsolatosan (szenvedélyek, nőügyek, újratemetések s minden más, mi szemnek s szájnak ingere), de azért mégiscsak ez a mozzanat volt a legmegrendítőbb. Nesze neked aranyhaj meg örök szerelem!