Napló kontemplál

Hálátlan perszóna lennék, ha nem emlékeznék meg Austen regényeiről, hiszen olyan sok élvezetes, víg percet szereztek nekem az elmúlt hónapokban. Egyikben sem csalódtam (Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, A klastrom titka, Emma), mindegyik opuszban volt valami, amiért érdemes volt azt elolvasni, ráadásul olyan utolérhetetlen hangulata és iróniája van ezeknek a szövegeknek, hogy a könyv befejeztével sem szabadul meg tőlük az ember, sokáig elkísérnek.

Van pár dolog, amin morfondírozgatok egy ideje, persze nem biztos, hogy van válasz. Nem ezek Austen regényeinek legfontosabb és legrelevánsabb problémái, tudom, de engem nagyhirtlenjében ezek találtak meg valamiért.

Az egyik kérdés már régen motoszkál a fejemben, hogy ugyanis olyan mély, kitartó, szenvedélyes és fülig szerelem, mint amit ezek a jóurak mutatnak ezekben a regényekben, csakis íróNŐK tollából születik. Ezen azért talán érdemes kicsit eltöprengeni, hogy ugyan miért. Gondolkodtam, tudnék-e példát mondani arra, amikor férfi ír így férfiról, de semmi nem jutott eszembe.  A nők könnyebben írnak érzésekről? Netán szívesebben? Avagy csak a nők fejében élő elvárásokról lenne szó, ami valójában soha nem is volt a férfiak sajátja? Ki tudja ezt megmondani? Na de ez már szinte filozófia...

A másik kérdés  a végkifejlettel, a leánykéréssel és az érzelmek megvallásával kapcsolatos, mert hogy kíváncsi lennék, vajon miért pont úgy vannak a dolgok ahogy. Van-e ennek vajon egyáltalán jelentősége?

Ugyanis akad példa Austen regényeiben - ilyen az Értelem és érzelem, de ilyen az A klastrom titka is -, ahol a fentiekről csak a mindentudó narrátor pár mondatából, esetleg bekezdéséből értesülünk, szemérmes módon, szinte szűkszavúan. Miközben meg minden olvasó azt várja szívrepesve, mikor is következik be a nagy egymásratalálás, minden filmben - Austen regényeinek filmes földolgozásaiban is - ez a legfontosabb jelenet, a csúcspont. Hát naná!

Nézzük csak a Klastromot!

El is indultak; és Mrs. Morland valóban helyesen ítélte meg a látogató szándékát. Magyarázattal kellett szolgálnia édesapja indítékairól; először azonban ő maga kívánt magyarázkodni; s még el sem érték Mr. Allen birtokát, már olyan jól meg is tette, hogy Catherine legszívesebben örökké ezt hallgatta volna. Henry megvallotta vonzalmát, s viszonzásul azt a szívet kérte, amelyről nagyjában egyformán tudták már mind a ketten, hogy úgyis az övé; mert Henry ugyan most már igaz szívéből szerette Catherine-t, érezte és élvezte jellemének minden kitűnőségét és őszintén szerette társaságát, meg kell azonban vallanom, ez a vonzalom a hálából sarjadt, más szóval: Henry csak azóta gondolt komolyan Catherine-re, amikor észrevette, hogy a leány jó szívvel van iránta. Beismerem, ez a körülmény felettébb szokatlan egy regényben, és csúful csorbítja a hősnő méltóságát; ám ha a mindennapi életben is éppannyira szokatlan, legalább eldicsekedhetem zabolátlan képzeletemmel.

Mrs. Allennél igen kurta látogatást tettek, ...

Jó, persze világos, hogy egy filmben mindent meg kell mutatni, amiről butaság lenne beszélni. Ugyanakkor ha olyan pimasz lenne a film, mint maga Austen, amikor fricskákat szór, nem lenne ilyen "heroikus" és szenvedélyes a befejezés. De hát minden néző a totálisan kifejtett happy endre vágyik, nem igaz? Ennek "kell" megfelelni.

Mondhatjuk azt is, hogy a Klastrom-regény nem annyira a szenvedélyekről meg a szerelemről szól, sokkal fontosabb benne a humor, a parodisztikus elemek vagy akár a báj, így aztán nem is csoda, hogy az írott szövegben, Austen eredetijében a vallomás nem olyan hangsúlyos, sőt! Maguk az érzelmek és az imádott nő is kap hideget-meleget eleget...

Mi a helyzet akkor az Értelem és érzelemmel? Abban aztán vannak indulatok, szenvedélyek, bűn, kegyetlenség, szenvedés, ami csak kell egy lányregénybe, minden. Ehhez képest...

 

Bartonba jöttének célja egyszerű volt. Nőül akarta kérni Elinort; s mivel nem volt egészen járatlan az efféle kérésben valóban sajátos, hogy a jelen esetben oly kényelmetlenül érezte magát, s oly igen rászorult a bátorításra meg a friss levegőre.

Hogy mennyi időbe telt azonban, míg a kellő elhatározásba lovalta magát; hogy mikor adódott a végrehajtására alkalom; hogy mi módon fejezte ki magát és hogyan fogadták - nos, ezt szükségtelen részletesen taglalnunk. Ennyit mondunk csupán: amikor négy órakor mindannyian asztalhoz ültek, vagy három órával Edward érkezése után, már elnyerte hölgye kegyeit, el az anyai áldást, s nem csupán a szerelmes elragadtatott vallomásában, hanem a józan ész igaz szava szerint is ő volt a világon a legboldogabb férfi. Helyzete csakugyan nem mindennapian örvendetes volt. Nemcsak a viszonzott szerelem szokott dicsősége dagasztotta keblét s emelte hangulatát. Vétlenül szabadult a kötelékből, mely jó ideje gyötrelmére volt csak, egy nőtől, kit már rég nem szeretett; s ugyanakkor lélekemelő biztonságban tudta magát a másiknál, akiről magában bizonyára réges-rég lemondott, azon nyomban, hogy vágyódva kezdett gondolni rá. Nem a kétség, nem a szorongás, hanem a végső kétségbeesés adta át helyét a boldogságnak; s e változásról nyíltan beszélt, oly szívből jövő, áradó, hálás derűvel, hogy ilyennek barátai nem látták még soha.

Szívét feltárta Elinornak, minden gyöngeségét, minden vétkét megvallotta, s amaz első kamasz vonzalmat, amely Lucyhoz fűzte, huszonnégy esztendejének minden bölcselői méltóságával kezelte.

 

"Szükségtelen részletesen taglalnunk" - nahát! És az "elragadtatott vallomás"-ok? Persze abban is van valami, hogy Edward és Elinor csöndes szerelmesek - nem is mindig érteni mit és miért csinálnak -, a "hálás derű" pedig szemérmesebb a szenvedélyességnél.  A szenvedélynél, ami ugyan Mariann sajátja, és végigvonul az egész regényen, sőt egyik központi problémája annak, de mire Brandon ezredeshez érkezünk a történetben, és lenne mit vallani, úgy látszik, jórészt vagy teljesen sikerült a kisasszonynak belőle kigyógyulnia, mert az ő szerelmük néhány csenevész mondatnál többet nemigen érdemel Austentól.

Azért a filmek itt is csalnak kicsit: emlékezzünk csak Emma Thompson nevezetes hörgéseire, miközben Hugh Grant tétova vallomását hallgatja! Ha Andrew Daviesnél maradunk, se járunk nagyon másképp:

(A fentiekkel még csak véletlenül sem azt szeretném mondani, hogy ezek a filmek hiteltelenek lennének, sőt, nagyonis tetszenek, csupán arra csodálkozom rá időnként, hogy jelenkori értelmezéseink talán a romantikusoknál is romantikusabbak.)

Ehhez képest közvetlenül, párbeszédes formában, egyenesben kell szembesülnünk a dolgok szenvedélyes voltával például a Büszkeség és balítélet, de az Emma c. regényben is.  Sőt, milyen érdekes, mindkét szövegben rögtön kétszer is! Ráadásul az első esetben mindkettőben eredménytelenül, kikosarazással végződik a jelenet, a második esetben pedig teljes sikerrel és a megvallot érzések őszinte viszonzásával. Csak hab a tortán, hogy a Büszkeség és balítélet még abban a tekintetben is különleges, hogy Mr. Darcy tudhatja magáénak mindkét leánykérést: a kiábrándítót és a boldogítót egyaránt.  Igaz az is, hogy  az ő első jelenete sokkal inkább fölkavaró és fájdalmas, míg Mr. Elton az Emma első leánykérő jelenetében nevetséges és kisszerű.

Megjegyzem, szerintem a világirodalom egyik legmulatságosabb jelenete ebben a műfajban az, ami Emma és Mr. Knightley között zajlik gyakorlatilag egy teljes fejezeten át! Kellőképpen érzelmes és megindító jelenetről van szó, persze, de éppen elegendő humorral és iróniával fűszerezve ahhoz, hogy ne érezzük valami végtelenül életidegennek és giccsesnek az egészet. A romantika, a XIX. század legeleje sem egyenlő az ízléstelenséggel meg a sziruposan emészthetetlen ömlengésekkel, még ha némelyek ezt másképp is szeretnék gondolni.

És hogy mit is gondol Mr. Knightley?

 

... Pedig nagy erőfeszítéssel maradt ott nap nap után, míg végre a posta meghozta Jane Fairfax históriájának hírét. Akkor aztán boldogságába - amelyet érezni kellett, sőt nem is szégyellt érezni, mivel sosem hitte, hogy Frank Churchill megérdemli Emmát - annyi féltő segíteni akarás, annyi sajgó aggodalom vegyült, hogy nem tudott tovább maradni. Hazalovagolt az esőben, s ebéd után azonnal átsétált, hogy lássa, hogyan fogadta a legédesebb, legjobb, minden hibája ellenére hibátlan teremtés a hírt.

Először izgatottnak és kedvetlennek látta. Frank Churchill gazember. Majd azt hallotta Emmától, hogy sohasem szerette a fiatalembert. Frank Churchill talán mégsem egészen elvetemült. Mire visszatértek a házba, övé lett Emma keze és adott szava, s ha egyáltalán eszébe jut ekkor Frank Churchill, lehet, hogy nagyon derék fickónak nevezi.

Ez csak a jelenet és a fejezet legvége, és a szellemes alaphelyzetből nem is érzékeltet semmit - hogy ugyanis Emmának már megint valaki olyan vall éppen szerelmet, akiről a legkevésbé sem feltételezné, mert már megint mindent félreért -, de a finom szellemesség, ami Jane Austent olyan utolérhetetlenül szórakoztatóvá teszi, ott van az utolsó mondatokban. 

(Jut eszembe: micsoda férfias dolog esőben hazalovagolni,  Mr. Knightley elkönyvelhet még egy jó pontot!)

És ha már a humornál tartunk: talán pont ezért a szívem csücske a Büszkeség és balítélet már régóta, és lett újabban az Emma. Egészen lenyűgöző, mennyire ismeri az embereket Austen, és hogy milyen formákban és ezer módon tudja bemutatni az érzéseiket, a gondolataikat, a hibáikat, a fejlődésüket, mindent... És ez hatalmas élmény minden olyan ember, olvasó számára, aki szereti az embereket, vagy legalábbis szereti őket megfigyelni. Nincs is érdekesebb dolog az embereknél!

Ennyit a magvas tépelődésekről.